Kevés undorítóbb dolgot tudok elképzelni annál, amikor egy ember az embertársaira alacsonyabbrendűként tekint. Márpedig ez a csoport erről szól!

Arról, hogyan érezték magukat a baloldali éttermiségiek a vidéki falvakban. De nem úgy, ahogy azt egy utazási beszámolóban vagy egy szállodai emlékkönyvben gondolnád. Nem. Úgy, mint egy állatkertben.

Elemezgetik az embereket, mint a csimpánzot a ketrecben, és elborzongva írnak, olyan közösségi rezgésekről, amelyek minden jóérzésű embernél normális kellene, hogy legyenek.

És tudjátok, ha van igazán nagy bűne a baloldali elitnek, akkor ez az!

Addig támadták a vidékieket, addig köpdösték a vidéki életmódot és ostobázták a vidékieket, hogy sikerült elhitetni a sajátjaikkal: csak az a jó, ha egy 250 lakásos újépítésűben depressziósan, martinit iszogatva, az aranyhalad magányában éled le az életed, miközben az egyetlen barátod a netflix, az egyetlen célod pedig, hogy péntekre kész legyen a prezentáció az ájtísnek. És ha belehalsz is ezt kell magadévá tenned, mert a másik oldal a szörnyű vidékiek élete.

És ennek csak a legapróbb részeredménye az, hogy ez a baloldal soha az életbe nem lesz képes valódi, természetes, működő és lélegző közösséget építeni.

Ami ennél sokkal szomorúbb, hogy nem látják, mit veszítenek.

Térfigyelő kamerának nevezik a szomszéd néniket és kocsmatölteléknek a mesterembereket. Írástudatlannak a háborúkat megélt szépkorúakat és szegény embernek azt, aki a kenyerét magának süti.

Pedig tudjátok a valóság az, hogy ezek az emberek sokat segíthetnének abban, hogy ne érezzétek magatokat ennyire keservesen egyedül.

Segíthetnének abban, hogy megértsétek: lehet, hogy van könnyebb, egyszerűbb, modernebb, gyorsabb és hatékonyabb, de nincs értékesebb az emberi életnél. Hogy legvégül mindig az adja a boldogságot, amiben ott van az ember.

És lehet, hogy még így se nyernétek. Lehet, hogy még így is meg kellene barátkoznotok azzal, hogy az emberek többsége másként gondolkodik erről vagy arról, de legalább a nap végén nem lennétek egyedül.