A SZOCIK MA BIZONYÁRA ÜNNEPELNEK. 65 ÉVVEL EZELŐTT, 1956. OKTÓBER 31-ÉN ALAKULT MEG AZ MSZMP, ÉLÉN A GYILKOS KÁDÁR JÁNOSSAL
Mozgalmas nap volt. 1956. október 31-én dél körül jelentették, hogy az utolsó szovjet páncélos is elhagyta Budapestet, majd kihirdették, hogy október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánítják. Eközben Magyarország határain már özönlöttek be a szovjet csapatok, amire csak egyetlen választ lehetett adni, hogy Magyarország kinyilvánítja a semlegességét: ekkor született meg a Varsói Szerződésből való kilépésünk ötlete is.

Október 31-én jelentették be a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását, amelynek első titkára Kádár János lett, akit Münnich Ferenccel együtt a szovjetek titokban Moszkvába vittek. S miközben az egész ország a halottait, nemzeti hőseit temette és gyászolta, Kádár - elárulva a magyarság legtisztább szabadságharcát - új helytartartónak szegődött.

Hruscsov közölte Kádárral, hogy mostantól ő lesz az ország első embere. Még a kormányprogramot is kidolgozták neki, és megkapta azokat az instrukciókat, amelyekről úgy gondolták, hogy szükségesek a hatalom visszaszerzéséhez, az intervenció alátámasztásához.

A szovjet pártkorifeusok pontosan tudták, hogy Kádár és pribékjei - Apró Antal, Biszku Béla, Münnich Ferenc és a többi gazember - alkalmasak lesznek majd a véres megtorlás végrehajtására. S nem is okoztak csalódást...

Bár Kádár ezt hazudta a magyaroknak novemberi rádióbeszédében:
„Ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: a kormány november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretét, mely szerint egyetlen dolgozónak sem esik bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett.”

Végül aztán így festett a kommunista-szocialista valóság:
A levert szabadságharc után megkezdődött az abban részt vevők letartóztatása. Ügyüket a népbíróságok gyorsított eljárásban tárgyalták, ahogy Kádárék mondták: a "végső cél érdekében". Decemberben és januárban már halálos ítéleteket hirdettek.

Első körben többnyire azokat a fiatal munkásokat, ipari tanulókat, diákokat vették elő, akik fegyvert fogtak a szabadságharc napjaiban. Nem volt szükség valódi bizonyítékokra, a legkisebb gyanú vagy alaptalan feljelentés is végzetes volt. Rájuk általában a legsúlyosabb büntetés várt. Második körbe azok a személyek kerültek, akik egy adott közösségen belül véleményvezérek voltak.

Ezzel párhuzamosan zajlott az éledező értelmiségi körök felszámolása is. Emellett az új, szovjetbarát rezsim döntött a statárium azonnali bevezetéséről és hajtóvadászatot indított a felkelés szervezői ellen.

1956 novemberétől 1959 végéig több mint 35 ezer ember ellen folyt eljárás. Közülük mintegy 22 ezret börtönbüntetésre ítéltek és – mai tudásunk szerint, hivatalosan – több mint kétszáz embert kivégeztek. Kádárék tízezreket internáltak, a megtorlások elől pedig több mint 210 ezren menekültek külföldre.

A magyar történelem egyik legbrutálisabb megtorlássorozata volt ez. A szovjet direktívát kőkeményen túlteljesítő Kádár János négy évtizeden át kitartó rendszere - s egyben a Magyar Szocialista Munkáspárt - ártatlan magyarok vérében fogant, penészes szagú pincékben és börtönudvarokon, ahol kenderkötélen lógtak a nemzet legjobbjai…