Összetartozunk!

Úgy emlékszem arra a napra, amikor először ültem lovon, mintha ma lett volna. Motoros csizmában voltam. A lovaglást megelőző párbeszéd valahogy így hangzott:
- Ültél már lovon, nem?
- Soha.
- Nem nehéz, majdnem olyan, mint a motorozás.
- Az a helyzet, hogy még motoron sem ültem.
- Megoldjuk.
Mindez így, magyarul, a felvidéki Rakottyáson. Azzal a fiatal sráccal, akivel azóta is jó barátságban vagyok és bármikor arra járok, úgy érzem otthon vagyok.

Nem nehéz elkeveredni az élet sűrűjében, ha az ember egy világvárosban él. Megesik, hogy valaki nem érzi a súlyát a határoknak, csak, mert túl messze van attól a gúnyos vonaltól, vagy egész egyszerűen nem állt még azokhoz elég közel.

De, ha valaki úgy éli le élete jelentős részét, hogy alig néhány percre van azoktól a felvidéki falvaktól, amelyeket már két tábla jelez, - egy szlovákul, egy magyarul - akkor egészen más érzések fogják el, valahányszor az "Adjon Isten!"-re egy palócos "Fogadj Isten!"-t hall válaszul.

Én nem valamelyik városban nőttem fel, hanem a Gömör kapujában. Gömör és Kis-Hont Vármegye egykori székhelyén. Ez a sokat ismételgetett tény pedig - mint arra később rájöttem - velejéig meghatározza az embert.

Amikor arról beszélnek a megtévelyedettek, hogy ugyan, miért szólnak bele a dolgainkba azok, akik ott vannak, miközben mi itt vagyunk, akkor mint egy forró vas a húsba, úgy csap belém a gondolat, hogy: ugyan, hogy lennének már ők máshol, mikor egy perce még itt voltak velem? Sokáig nem értettem, hogy az ilyen esetekben, miért nem érezzük ugyanazt. De ma már rájöttem.

Ahhoz, hogy az ember megtudja, milyen súllyal bír egy határkő, előbb el kell menni egyhez. S, ha elég időt töltött annál a kőnél, miután eltávolodik tőle, érezni fogja, hogy bár a kő még mindig ott áll, terhe, mintha vállára került volna.

S ez az a teher, ami megedzette, megmunkálta és összeforrasztotta nemzetünket.

Kosztolányi alkotását pedig jó szívvel ajánlom mindenkinek!
Itt olvashatjátok: https://bit.ly/3vNQQKx