Elárulhatod a családodat, az emberek egy része megbocsát. Elárulhatod a közösségedet, az emberek egy része mégis követni fog. Lenézheted a követőid egy részét, s mégis előfordulhat, hogy egyre többen néznek fel rád. A titok pedig a pillanaton túl van.

Talán nem egyedül voltam, amikor értetlenül néztem azt, ahogy tömegek gyűlnek egy olyan ember köré, aki elárulta a feleségét, megtagadta a múltját és aztán leköpte a saját követőit. Akkor nem értettem a miérteket, kevésnek éreztem azt a felfogást, hogy valami ellen az ördöggel is, pedig az igazság elég közel állt ehhez.

A nemrég megjelent könyvemben is írtam róla, hogy az egyik nagy tanulsága a kampánynak, hogy nem elég megnyerni a pillanatot. Hogy ezernyi pillanatnyi győzelem vagy egy rossz cselekedet sem jelent önmagában semmit, mert a lényeg, ami valójában számít az a vízió, a célkitűzés, ami mögötte van.

Megbocsátják, hogy becsaptad, terrorizáltad, elárultad a családodat, mert elhiszik, hogy nemes cél vezérelt. Megértik, hogy megtagadod a múltadat, ha jövőt mutatsz és elfogadják, hogy meggyalázod a követőidet, agyatlan kólásdoboznak titulálod őket, ha elég meggyőzően tudod felfesteni, hogy értük vagy nem ellenük.

De ha a víziód nem tudod átadni vagy egyszerűen csak hamis és a célod valójában csak a pillanatnyi haszon megszerzése, ha az egész nem vezet sehová és soha nem akartál többet, mint fürdőzni a hazugságaid és az aljasságod teremtette kényelemben, akkor a fegyvered hamar ellened fordulhat.

Ezt látjuk most. Megbukott a Fidesz, megvan a lehetőség, de ezzel egyszerre elillant a vízió. A vízió, ami soha nem is létezett. Magyar Péter ugyanis soha nem az Orbánt akarta megbuktatni, ő valójában egész életében csak arra vágyott, hogy olyat tehessen, amiért szeretik, elismerik, felemelik és éltetik az emberek. Legyen az bármi.

Ezért illan el most szépen lassan a varázs. Polgár Judit személye mögött nem volt vízió, hát meg is bicsaklott. Paks bár lehet pillanatnyi győzelem, nem vezet sehová. Az üldözés, elszámoltatás és revans lehetősége pedig épp oly távolinak tűnik, amilyen távol van épp Matolcsyék Porsche gyűjteménye Magyarországtól.

Ilyenkor a magabiztos hirtelen nagyképű lesz, a szókimondó érzéketlen, a karizmatikus pedig szószátyár. Szépen lassan elindul a percepcióváltás.

Ha pedig valaki kételkedne ebben, neki mondom, hogy ezt a közelmúltban egyszer már megéltük. Szintén írtam erről a könyvemben.

Orbán Viktornak bizonyosan voltak víziói és vannak is. Stratégiák, tervek, irányvonalak. Neki az élete az ország építése felemelése. A történelmi személyek mindig a szó materiális értelmében is építenek, mert a nap végén az egyetlen maradandó, amit egy nagy vezető hagyhat maga után az a kövekben kap helyet. Szóval, meggyőződésem, hogy Orbán Viktornak volt, van és lesz is világos víziója.

Ugyanakkor magunknak hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ezt a víziót az elmúlt években sikerült kellőképpen kiemelni, eleget hangoztatni és eléggé láthatóan megjeleníteni a horizonton.

Győzelmek voltak, győzelmi stratégiákat hallottunk, kevesekhez ugyan eljutott a vízió is, de a nagyközönség nem találkozott vele. Így pedig a mindennapi harcok, kihívások és konfliktusok olyan terhet hordoztak, amelyet nem lehetett egykönnyen oldani.

Mindezekből egy komoly feladat következik: miközben az árulóról lehull a lepel és egyre többen ismerik fel, hogy csaló, hogy amit árul az kajli és nincs mögötte semmi, nekünk ideje megragadni azt a víziót, ami mindvégig adott volt. Nem elég tudni, hogy van, beérni azzal, hogy az ismeret a kevesek luxusa, hanem ideje egzisztenciális követelményként kezelni. Olyan dologként, amit mindenkinek tudna kell, mindenkinek értenie kell és mindenkinek képesnek kell lennie tenni az eléréséért. Ehhez nagyon sok találkozásra, még több kérdésre és válaszra lesz szükség.

Minden ellenkező esetben, s Magyarország jelenében is Seneca bölcsessége írja le a valóságot: semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.