Félig tele.

Generációm meghatározó futballélménye az amszterdami 8-1. Devecseri térdre rogyva temeti kezébe az arcát, Robben vígasztalja, és ahogy Van Gaal megpaskolja Egervári Sándort a kiütés után, majd együttérzéséről biztosítja a lemondó kapitányt. Ennyit tudunk, ez van, egy hónappal a bukaresti 3-0 után ez a realitás, mondtuk akkor. Majd nézzük az EB-n, meg a VB-n a nagyokat, mi oda úgyse jutunk ki soha.

Mondtuk akkor.

És persze értem én a ma csalódottságát is. Hogy már csak kevés volt hátra, meg emberelőny, meg minden. Tényleg. Mert persze ha a csoda a küszöbön áll, akkor a csoda legyen lehetőleg hatalmas. És ahhoz képest ez természetesen csalódás is lehet mindenkinek, aki a csalódást akarja keresni.

Meghagyom ezt ma másoknak. Számomra most nincsen "igen, DE..."

Számomra a magyar válogatott ma megadta azt az örömet, hogy majd' egy egész félidőn át szurkolhattam a GYŐZELEMÉRT Hollandia ellen. Ma nincs tenyérbe temetett arc a csúfos kudarc miatt, csak egy kis fejcsóválás azért, mert nem lett teljes a siker. Marco Rossinak sem sajnálkozva paskolják az arcát és nem biztosítják együttérzésükről, hanem egyenlő ellenfélként, egyenes háttal gratulálnak a jó meccsért.

Ma nekem ez is csoda. Ma nekem ez is elég. A magyar csapat megmutatta, hogy nem felejtett el focizni, és igenis képes jót meccselni bárki ellen. Főleg a Puskásban, 60.000 magyar szurkoló előtt. Ahol az utolsó percekben Hollandia foggal-körömmel őrizte a döntetlent.

Amszterdam után napra pontosan 11 évvel, nem is olyan halkan kérdezem:

MI EZ, HA NEM CSODA?

Mindörökké Magyarország! ❤️