Egy személyes történet az Olimpia zárásaként.

Bevallom, szurkolóként minden olimpia előtt feszült vagyok. 15 éves voltam, amikor Pekingben rendezték a játékokat. Talán sokan emlékszünk rá, az volt az az Olimpia, amikor - persze ez túlzás, de - az utolsó napokig azt érezhettük, hogy semmi nem akar összejönni. Athén után talán túlzóak is voltak az elvárások, de mégis az volt a benyomás, hogy itt minden összeesküdött ellenünk. Cseh László élete formájában volt, de pechére és pechünkre akkor volt a csúcson Michael Phelps is. Akit azon az olimpián nem lehetett megverni. Teltek a napok, már majdnem a végén voltunk, de Magyarország neve mellett nem szerepelt még aranyérem.

És akkor jött egy vakupillanat, vagyis egy olyan momentum, amire egész életemben emlékezni fogok. Ábrahámhegyről zötyögtem haza egy régivágású, igazi vas-bőr szagú vasúti kocsiban, talán Révfülöp környékén járhattam, amikor smst kaptam a testvéremtől:

"Megvan az első arany! Vajda Attila kenu 1000 méteren nyert!"

Alig hittem el, mert annyi várakozás után már-már hihetetlennek tűnt. Átszakadt a gát, másnap jött a Janics-Kovács kettős és leiskolázta az egész világot, a zárónapon pedig a Kemény-fiúk feltették a pályafutásukra a koronát a harmadik győzelmükkel. Augusztus 24. volt. Aznap van a születésnapom.

Azóta azonban mindig bennem van a félsz: mi lesz, ha most nem sikerül? Ha azok, akik annyit készültek, akik erre tették fel az egész életüket, akik igenis a világ legjobbjai magyarként, szóval mi van akkor, ha nem úgy jön ki a lépés? Persze ez messzire vezet, de mégis. Mi van akkor, ha nem sikerül, vagy nem úgy sikerül?

És akkor mindig eszembe jut Gyurta Dániel londoni úszása, mégpedig Deák Horváth Péter kommentálásában (tudom, Szántó Dávidé is legalább ugyanolyan kiváló). Van egy mondat, amit szintén vakupillanatként őrzök azóta is:

"Ezt akartuk, ezt kívántuk, ezt szerettük volna, ezért fohászkodtunk, ettől féltünk, hogy nem sikerül. NEM KELL FÉLNI! Itt van egy világklasszis, itt van egy profi, itt van a magyar csapat második olimpiai aranyérme Londonban!"

És valóban. A bennem élő, aggódó kissrácnak a magyar olimpikonok azóta minden játékokon bebizonyítják; NEM KELL FÉLNI!

Most sem kell félni. 6 arany, 7 ezüst és 6 bronz. 14. hely a ranglistán. A magyar csapat újra megmutatta a világnak! És meg fogja mutatni újra és újra. Mert nincs már többé pekingi átok, nincs már olyan, hogy ne jöjjön ki a lépés, legfeljebb másoknak és máshogy jön ki. Mi pedig büszkén ünnepelhetjük a sportolóinkat, azokat, akik csúcsra érnek és azokat, akik képviselték hazánkat, és akiknek majd legközelebb sikerül.

A magyar sport minden nehézsége ellenére köszöni szépen, remekül van! Mert ilyen versenyzők és ilyen profi szakemberek dolgoznak érte éjt nappallá téve. Peking a múlté, mert megjöttek a MAGYAROK!

És belül jól tudom, hogy hamarosan a pólós fiúk is újra csúcsra érnek. Talán éppen akkor, amikor újra augusztus 24-én rendezik majd a döntőt. Elvégre aznap van a születésnapom. ❤️