Miért az Olimpia?

Hiszen tudjuk jól, hogy a futball az, ami nem élet vagy halál kérdése, hanem sokkal több annál. És mégis.

4 évente, két hétig nincs más, CSAK AZ OLIMPIA. És ennek jó oka van.

Mert tényleg páratlan érzés hatvanezren együtt szurkolni a Puskásban. De az Olimpia lelke, szelleme ilyenkor átjárja a világot és képernyő elé ültet minket, magyarokat is. Mi meg az ilyesmit nem szoktuk félvállról venni.

Percek alatt változunk parádriposzt-szakértővé, hogy aztán azon vitatkozzunk, hogy jukó volt-e vagy ippon, hogy jó-e a mellúszás frekvenciája és hogy vajon jól kapták-e el a csajok a rajtot a kajaknégyesben. Mindegy, miről van szó, mi tudjuk, látjuk, érezzük és abban bízunk, hogy a szurkolásunk hozzájárul egy picit a sikerhez is. Remélünk, szurkolunk azoknak, akik az egész életüket arra teszik fel, hogy Magyarországot képviseljék az Olimpián.

És vannak az igazán különleges napok. Napok, amikor olyan sportokat ismerünk meg, amikről előtte legfeljebb csak hallomásból tudtunk. Tudom, beszéljek a magam nevében, legyen, vállalom. A taekwondo tipikusan ilyen.

És akkor jön egy csodálatos versenyző, egy nagyszerű magyar sportoló, aki olyan napot megy, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Márton Vivianának köszönhetően ma megtanultuk, hogy testre 2, forgásból még 1, fejre 3, de az igazi jolly a pörrrgőrúgás (Peter Griffin eddig egyedül állt ebben a játszmában, de ma letaszították a trónról), és az esti döntőre már félszegen bökjük oda, hogy áh, az ellenfél ne kérjen videót, úgyse találta el. És persze igazunk van, a Himnusz pedig a magyar versenyzőnek szól, mi pedig a legnagyobb természetességgel mondjuk, mert belül azt érezzük, igenis mondhatjuk, hogy ugyan már, ez nem is lehetett volna másképp, 15 millió magyar kiszurkolta. 15 millió taekwondo szakértő pedig nem tévedhet!

Számomra ez az Olimpia csodája. A pillanatok, amiket nem vártunk, aminek eljöveteléről nem is ábrándoztunk, amiről nem is volt ismeretünk, hogy bárki, valaha megcsinálhatja. Aztán jön valaki, aki megcsinálja. Egy magyar csinálja meg. Márton Viviana megcsinálta.

Nem túlzás azt mondani, hogy nem lehetünk elég hálásak. Azoknak, akik csúcsra érnek, de nem kevésbé azoknak, akik odaállnak a rajthoz, hogy Magyarországot képviseljék. Minket, mindannyiunkat. Ők azok, akikben egyszerre dobban 15 millió szív.

Az igazi példaképek, akik előttünk járnak és a teljesítményük magaslatáról néznek le ránk. Hogy belőlük merítsünk erőt. Hogy szeressük a sportot, minden sportot. Hogy szeressük a versenyzőket, az olimpikonokat, és legjobban a magyar olimpikonokat.

Mert ők egy kicsit mi vagyunk. És csak rajtunk múlik, hogy mi leszünk-e akár csak egy kicsit is ők. ❤️