Nem a mi konfliktusunk - A nembarátom ellensége nem biztos, hogy a barátom

Végül is jó dolgok (is) történnek: az összes politikai szekértábor egymást licitálja felül, hogy ki tud többet és jobban segíteni a kárpátaljai magyar, illetve ukrán menekülteken. Ki ott, ki itt. Ez így helyes egy ilyen helyzetben.

Persze a hétköznapi empátián túl, van aki kezdi túltolni a biciklit, ahol a szolidaritás vállalás már-már önmagunk harsány reklámozásába hajlik: a pótcselekvések egyik tipikus megjelenési formája pedig a profilképek vagy köz- és magánépületek ukrán színekre festése, vagy ukrán zászló kitűzése. Hú, emlékszik még bárki arra, hogy Münchenben éppen szivárványszínűre szerették volna kivilágítani a stadiont a magyar válogatott vendégjátéka idején?

Az ukrán színek azért már sokakban vegyes érzéseket ébresztenek: mert bár igenis nemes és elvárható az ukránokkal jelen helyzetben szolidaritást vállalni, de azért valljuk be Ukrajna, kicsit olyan mint egy nagyra nőtt Szlovákia. Nemzettudata nem kiforrott, és nemzetiségi megosztottsága miatt nem is reális, hogy valaha az lesz: kijelenthető, hogy a lakosság minimum 1/3-a nem érzi magáénak se az országot, se az ukrán zászlót.

Nem beszélve arról, hogy az utóbbi években az ukrán vezetés nem volt kifejezetten előzékeny egyik nemzetiséggel, köztük a kárpátaljai magyarokkal sem.

Egyszóval: a mai Ukrajna, mint állam nem természetes szövetségesünk, és Oroszország sem az. Hogy a "nembarátom" ellensége rögtön a barátom lenne, éppen ezért nem következik automatikusan.

A helyes irány ilyenkor pedig a maximálisan elérhető semlegességre való törekvés és távolságtartás, elsősorban a kárpátaljai magyarok, másodsorban a többi civil megvédése - kiváló alkalom arra, hogy kicsit csöndben maradjunk. Free Tibet?

#thoughtsandprayers #ellenségemellensége #mindentkivilágítani