Mai mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. A faluban mindenki bekertelte a házát, a kerítésen belül termesztenek ezt-azt. Egyszer aztán úgy döntöttek, hogy elég a külön-külön kínlódásból, egybenyitják a kerteket, megpróbálnak együttes erővel boldogulni. Falugyűlésen megállapították a közös szabályokat, ki mit mikor hogyan csinálhat, hogy a termés a lehető legjobb legyen. A módosabb gazdák segítettek a szegényebbnek, no nem azért, mert annyira emberbarátok lettek volna, hanem mert ez volt az érdek, nekik sem mindegy, azon a fertályon milyen lesz a termés. Mert azt is ők gyűjtötték be, pontosabban, gyűjtették be a szegényebbekkel a nyersanyagot, behordatták, amihez megvették a a szegényebbektől a gazdasági épületeket is. A szegény gazdák tehát leszedték a termést, bevitték a volt tulajdonukba, feldolgozták, dobozolták bérmunkában, a gazdagok eladták sajátként a termést, a profitból visszaadtak valamennyit, hogy ne legyen parasztlázadás, megvolt a magukhoz való eszük, ezért is voltak gazdagok. A szegényebbeknek még mindig megérte, mert mégiscsak jobban éltek, de azért morogtak a bajszuk alatt, hogy ez így nem annyira igazságos, nem erről volt szó.
Élt a faluban három gazda. Magának való mindhárom, nem akartak közösködni. Sebaj, legyintettek a falugyűlésben, szedjenek ők is a közös kertből, a három gazda cserébe vállalta, hogy fizet valamennyit a szegényebb gazdáknak. Ez jó volt a gazdagabbaknak is, mert ennyivel több jutott a közösbe. Hát még a szegényebbeknek. Így ment ez sok-sok éven át.
A falu szélén élő magánakvaló gazda régen nagyon szegény ember volt, a földje sovány, abból élt, amit a patakból kifogott. De aztán kiderült, hogy a sovány föld alatt kincs rejtőzik, abból nagyon hamar meggazdagodott. Azt hitte, hogy a vagyonnal együtt az esze is nagyobb lett, ezért elkezdte azt is osztani. Vitte a termést, fizetett volna érte, de azt is meg akarta mondani, hogy mire költsék a szegényebb gazdák. Még azt is kitalálta utólag, hogy ő tulajdonképpen önkéntes adományokat ad, nem a közös kert használatáért fizet.
Itt tartunk most. Vakarják a fejüket a szegényebb gazdák, megbolondult a világ, még a falugyűlésben is csak a szivárványról beszélnek, mintha nem a föld, a nap, vagy az eső lenne a fontosabb, hanem egy fénytörés, amitől egyetlen termény se lesz se jobb, se rosszabb. Erre még a gazdag szomszéd is csuklóztatná őket.
Ha a falugyűlés meg nem bolondult volna, a mi mesénk is tovább tarthatott volna. De így?!

Csurkás István