Állatok világnapjára, LEFTY emlékére, egy történet, szívből, kisállatokról, életről, halálról, szeretetről, veszteségről:
A mai napig rendszeresen előfordul, hogy amikor becsukom magam mögött a kaput, akkor egy pillanatra megállok, és várom, hogy felém szaladjon a kis cimborám, csillogó tekintettel, önfeledt boldogsággal és örömében alaposan összeugráljon. Aztán rendre belémhasít a felismerés, a tény, hogy sajnos a kiskutyám már nincs közöttünk. A születése óta én neveltem, törődtem vele, tanítottam, elveszítettem, elengedtem. Volt száz meg száz kutyánk, sok kutyám, többet neveltem, de valamiért mégis ő volt a legfontosabb és a legkülönlegesebb.
Az, amelyik a legnagyobb hatással volt rám, ránk. Nem is háziállatként, házőrzőként, hanem szinte családtagként volt szeretve, kezelve.
Miért szeret néhány ember egy négylábút úgy, mint egy barátot, rokont?! Talán azért, mert a kedvenceinkben valódi partnerre és igaz bajtársra lelünk. Talán azért, mert több jó tulajdonság, több emberség van bennük, mint a legtöbb emberben. A kiskedvenceink gyermeki tisztasággal, érdekek, feltételek nélkül viszonyulnak hozzánk.
Amikor mélyebben a kutyád szemébe nézel, olyan szeretetet és bizalmat érzel, amilyen bizalmat és szeretetet szinte egyik ember pillantásából sem tudsz elcsípni. Nem tudunk, mert gyarlók vagyunk, szennykorban, rongyos, szutykos trendekkel mérgezve, rengeteg beteg lelkű és romlott emberrel körülvéve. Keresem ezeket az igaz tekinteteket és hálás vagyok, amiért találok olykor vagy amikor ezt vélik felfedezni az enyémben is, de ez sajnos nagyon ritka.
Sokszor fogott el régen emiatt lelki hajléktalanság és üresség érzete. Az ember folyamatosan veszít el dolgokat. Minden földi folyamat egy A-ponttól B-pontig tartó út, ezt érdemes elfogadni szerintem, és a számunkra, valamint szeretteink számára legszebb tartalommal megtölteni a rendelkezésünkre álló, a kezdő- és a végpont közötti időt + teret. Legyen szó akár egy kutya-gazda, egy férfi-nő, tök mindegy milyen kapcsolatról, avagy magáról a születésünk és halálunk közötti útról...
LEFTY barátom 7 éve hagyott itt minket, érthetetlen okokból, felfoghatatlan gyorsasággal, élete teljében, két és fél évesen, úgy, hogy pár nappal korábban, még vígan rótta a köröket az udvarunkban. Kicsattant az erőtől, akár 6 másik kutyával is elbírt volna, meg persze bátran ugatta meg az idegeneket a kapunál. Aztán, egyik napról a másikra elragadta a halál... Amikor úgy érzed, hogy nagyon messze volt még egy útnak a vége, és érdemtelenül szakadt az meg, olyankor a legnehezebb elfogadni az elmúlást.
Ez olyan, mintha a Tél előfutára nem a többnyire azért kegyes és türelmes Ősz lenne, hanem ránk törne a farkasordító, jeges fagy, ami hirtelen, kopogtatás nélkül rúgná rá az ajtót a békésen szunnyadó természetre egy frankó, 20fokos, kellemes nyári éjszakán, és magával ragadná egy éjjel alatt a napfényt, a zöldet, a színeket, a tisztát, a szépet, az illatokat, a nyüzsgő nyári életkavalkádot...
Rájöttem, hogy miképpen lehet elfogadni az igazságtalant, a nehezen elfogadhatót, az érdemtelent, a hirtelen halált. A fájdalmat, mint negatív energiát, pozitív energiává alakítod, egy végtelenül egyszerű, de mégis oly lélekszaggató érzéssel: az ELFOGADÁSSAL! A beletörődéssel. Elengeded, de ugyanakkor igazából soha sem teljesen. Csak a fájdalmat engeded el. A veszteség érzetet, a sérelmeidet, a haragodat, a saját démonjaidat és gyarlóságodat. Ha igazán szerettél valakit, valamit, akkor a szívedben és a képzeletedben tovább fognak majd élni, legalábbis mindig lesz hely számukra. A veszteség mindig feldolgozható, nem kell hozzá hősnek lenni, bármiről is legyen szó.
Amióta öntudatom van, gondolkozom, beszélek, foglalkoztat a halál kérdése, amíg gyengébb voltam rettegtem tőle, mostanra már csak megérteni próbálom, de nem félek, mert apaként máris megvan az életem igazi értelme, a gyermekem. Nincs okom félni, mert a félelmet felváltja egy V8-as motor, ami azért dübörög, aki a Mindent jelenti számomra. Olyan erőt és tartást nyerek általa, amiről álmodni sem mertem volna, hogy bennem szunnyad.
A lányomé egy élet, amiért legalább akkora felelősséggel tartozom, mint a sajátomért, ami fontosabb a sajátomnál is. Bár, a kettő szoros szimbiózisban lesz mindig is. Vannak gazdik, akik hasonlóan elsöprő erővel tudják szeretni és odaadóan gondozni a kisállataikat, mint a gyermekeiket a szülők. Őket nagyon meg tudom érteni és tisztelni. Október 4. nem csak az állataink, kiskedvenceink, hanem a gazdik, és a feltétel nélküli, igaz szeretet és törődés napja is. Simogassátok meg a kutyátokat, cicátokat, gekkótokat, pókotokat, tengeri- vagy csungőhasú malacotokat, vagy bármilyen állatotokat, akikért oda és vissza vagytok. ✌️🦜