Ezek nem szilánkosra tört csontok és összetört dupla aluváz, ez egy atomjaira tört és onnan újra felépített, szilárdabbá, mégis rugalmasabbá vált élet első pillanatainak képei. Istennek hála!

4 éve ilyenkor majdnem meghaltam, amikor lejtmenetben 47-50 km/h-val belecsapódtam egy betontömbbe egyetlen rossz kormányozási hiba, egyetlen tizedmásodpercnyi defókusz miatt...

Lehet bizarr, de mindenért hálás vagyok Istennek azért, ami akkor és azóta történt velem! Megértettem a miérteket. Soha sem sajnáltam vagy sajnáltattam magam, amikor szóba hozom, azért teszem, mert agyon büszke vagyok arra az útra, ami azóta mögöttem van, ezerszer erősebben, kiegyensúlyozottabban, boldogabban, szabadlelkűbben és céltudatosabban állok elébe annak, ami még előttem van.

Aznap volt az év egyik legforróbb napja, 38 fok. Alig ettem. Edzettem épp egy montis gyorsasági túrára. Kimerült voltam és stresszes. Egy idióta adósság szakadt előtte 1-2 hónappal a nyakamba, hosszú évekkel ezelőtti hülyeség következménye, állandóan dolgoztam, jártam az országot, anyagi látszat nélkül, és a magánéletem is krízisbe került. Mindig feszült voltam, mindig siettem mindenben, mindif úgy éreztem, egy óra késésben vagyok mindenhonnan. A nagyszüleim betegek voltak, rengeteget segítettem nekik, nem amiatt fáradtan, hanem ahogy ők gyengültek, úgy éreztem előbb-utóbb majd elveszítem őket. A karrierem épp abban a szakaszban járt, hogy minden irányból lőttek rám szinte. Valahogy ösztönösen megérzi a környezeted, ha gyenge vagy, ha támadható vagy. Persze, mindent álltam. Érzelmileg és fejben sem voltam rendben a mindennapos anyagi bizonytalanság miatt, amit magamnak kreáltam, fiatal és hülye fejjel.

A mélypont talán az volt, amikor pár héttel a baleset előtt fizetésnap előtti este felhívott a gyermekem anyja, hogy vegyek már pelust, meg pár dolgot. 3-4 ezer forint lehetett. Megnéztem, és 500 forintom volt... Félórát sírtam az autóban mielőtt megoldottam valahogy. Haszontalannak, dühösnek éreztem magam. A sport akkor is jó menekülőút volt. Mindig mondom, hogy ha 4 éves korom óta nem sportolnék semmit, biztos azóta börtönben, koporsóban vagy zártosztályon lennék.

Csak, ugye a sport veszélyes. Ha nem vagy fejben rendben, bármikor katasztrófa lehet a vége. Főleg technikai sportok esetében, de akár egy komolyabb tempó közben kerékpárral is. Isten azt akarta, lassítsak le, mert fel fogok örlődni. Biztosan küldött üzenetet másképp is előtte, de persze, nem vettem a lapot, agyonhajszoltam és őröltem magam, olyankor azt sem veszed észre, ha kezet nyújt, tudod, mint a fuldokló barom, akinek dobnak mentőmellényt, de észre sem veszi, azt hiszi, az is hozzá vágott tégla. Szerencsétlen!

Bezony, és akkor Isten drasztikusabb eszközökhöz nyúlt, a tinédzser éveim végén és a húszas éveim elején már megmentett a gonosztól, a sötétségtől, gyerekkoromban konkrétan többször az életemet is megmentette balesetek, betegség során, és mindig boldog, könnyű életem volt, mindig mindent megúsztam és megszereztem, elképesztően egovezérelt voltam, legyőzhetetlennek, golyóállónak, kib@szott okosnak képzeltem magam. Megintcsak: baroooom….

Na, de 33 éves, KRISZTUSI koromban Isten úgy döntött, végre elővesz, és férfit farag belőlem. Igen, így szólt, így intett nyugalomra, hogy hagyta, hogy beleb@sszam magam egy betonfalba a versenybringával, és miután csodával határos módon, nem az oszlopba repültem 5 métert, nem a falban kenődtem szét, hanem a levegőben nyomtam egy supermant, ahogy próbáltam katapultálni a fal fölé, így csak a csuklóm, a kezem, egy ponton a fejem tört szét, és a térdem, könyököm lett gatya, és nem leheltem ott ki a lelkem vagy kerültem vegetáló testi, fizikai állapotba. Azt mondták, a térdemmel irány kezelés majd gyógytorna (nem mentem) a kezem meg gatya…., és jó eséllyel soha sem leszek képes a jobb kezemmel akár egy ajtót kinyitni vagy palackot kinyitni rendesen. Nem így lett hálistennek, erősebb mára, mint előtte.

Isten ezzel a balesettel lelassított, hetekig ágyba kényszerített, pedig hiperaktív vagyok, és adott nekem időt mélyen magamba nézni és élesen körülnézni magam körül. Akkor az volt a legnagyobb kincs. Isten kitárta a szememet és a lelkemet a saját gyarlóságaimra, minden hibámra amit vétettem másoknak és magam kárára, és amit szeretetből vagy magasabb célokért hagytam másoknak, hogy ellenem vétsenek.

Ez szép és jó volt, csak közben darabokban voltam szó szerint fizikálisan, és persze, lelki értelemben is. Ilyen körülmények között döntöttünk úgy hosszas tanakodások, viták, sírások, nevetések, miegyebek mellett a gyermekem anyjával ősszel, hogy külön neveljük fel a lányunkat. Még gipszben voltam, amikor kiköltözött. Azóta is szeretetben, egyetértésben neveljük közösen 2,5-3 nap itt 4 ott arányban, de egymástól külön a gyereket, aki boldog, egészséges, kiegyensúlyozott. Szoktam vele viccelni, jobb a viszony az elmúlt 1-2 évben, mint az utolsó 1-2 évben volt a viták és viszályok közepette. Sajnos, szinte sehol sem látok ilyen mintát, mint a miénk, az emberek borzalmas pitik és sorsrontók tudnak lenni, az apák meg borzalmasan kevés időt tudnak tölteni válás után a gyermekeikkel. Tisztelet a kivételnek. Büszke vagyok a kis mozaik (modern) családunkra egészében, mi így tudunk balanszban lenni, így tudunk magánemberként boldogok lenni; így tudunk szeretetben olyan gyereket nevelni, aki mindent megkap és a verbális agresszió, a feszültség leghalványabb traumája sem éri soha. Sokat tanultam nagyon ezen a téren is…., de semmit sem csinálnék másképp. Akkor nem lenne meg a gyerekem, az életem valódi szépsége és értelme, ha már akkoriban racionálisabb lény vagyok fiatalon. Az egyik legviharosabb, de legboldogabb időszak volt, amikor hitegettem magamat azzal, hogy egy Mária Terézia és egy Petőfi karakter hosszútávon, boldogan és nem kiégve tudnak funkcionálni. Megintcsak: baleeek!

Általában akkor szakad a férfiakra a “szingli szabadság”, amikor hűtlenek vagy bántják a társukat, nem akkor, amikor épp szét vannak törve és anyagilag padló alatt vannak egy háborúkkal teli és nem kifizetődő karrier stádiumban, annak tanulási, fejlődési szakaszában. Na, engem így ért, ekkor tanultam meg a gyermekem anyját, a sajátomat, a nagyszüleimet, minden anyát, apát, egyedülálló szülőt végtelenül tisztelni, mert egy két éves gyerekről gondoskodni közel 100% egymagad, mindennél nemesebb, szebb, de megterhelőbb felelősség is.

Aztán ősszel jött a harmadik csapás, de a legsúlyosabb, az elkerülhetetlen. Papa egyik mapról a másikra elment. A 3 legfontosabb felnőtt ember közül az életemben, más és más módon, de kettő elhagyott végleg. Papa volt az egyik hősöm. Hogy lehet az, hogy ő is csak emberből van? Miért ilyen hamar megy el? Mi lesz velem nélküle? Felhívott, amikor vitte a mentő a kórházba az utolsó útjára, hogy szarul van, nehezen kap levegőt (igen, mert szívbeteg volt, és már ipari mennyiségű víz volt a tüdejében épp), de semmi baj, megy a mentő érte, épp borotválkozik és oda teszi az Adidas sprét, hátha lesznek a kórházban jó nők és akkor tud csajozni. Ekkor beszéltünk utoljára. Azt hiszem, ez az egy sztori mindent elmond róla és a kapcsolatunkról is. A legjobb szívű, legvagányabb, legviccesebb, a világot és embereket legélesebb szemmel látó, legvadabb, mégis legjámborabb lelkű embere volt. Igazi hős.

Ekkor lehetett a padló, komolyan nem emlékszem egyáltalán, hogy tudtam helytállni ekkor apaként vagy a karrieremben, és hogyna maradtam talpon. De sikerült. És végtelenül kibővült az energiaszintem, terhelhetőségem, az akaratom legyőzhetetlen lett arra, hogy megjavítsam magam, hogy boldog legyek és egyben legyek. Tudtam hogy az rohadt hosszú út, beütemeztem lépésről lépésre, és türelmes voltam magammal szemben, de semmilyen lélekvampír élethelyzettel szemben nem voltam többé az a legkisebb mértékben sem.

1-2 nappal a Papa temetése után megszűnt a szép lakás, amiben laktam, az öcsémmel, aki nélkül nem tudom mi lett volna velem a szétválás utáni legsötétebb időkben, meg ugye, 2-3 napot a gyerekkel. 15 napom volt másik helyet találni vagy mehettem volna a kertünkbe az erdő közepére, az isten háta mögött. Jó esetben… Anya akkor albérletben lakott, Apa a párjával. Egy rokonom és egy közösség mentette meg akkor az életemet e téren, így azonnal találtam lakást, amit még úgyis ki tudtam kesselni, hogy közben szürreális, átlag havi 160 ezreket fizetgettem vissza a rám szakadt tartozás miatt, és még vagy 17 hónap hátra volt. Örökre hálás leszek a rokonnak is, aki nem is vérszerinti, és a közösségnek is, amelyhez ráadásul nem is kötődtem előtte semmilyen szállal, a vak szerencse vagy a végzet hozott minket össze úgymond. A szüleimnek is örök hála jár, mert sokat segítettek akkor és azóta is a gyerek maximálisan fantasztikus minőségű nevelésében, körülményeiben, sokat vigyáztak rá, valamilyen szinten a traumák túlélését is segítették, de abban és ahhoz mindig benned van a kraft és a kulcs is. Azt a melót senki nem végzi el helyetted, ott nem segít apu, nem segít a pénz, a siker, az hogy te mekkora forma vagy, amikor a lélek bugyraiba ereszkedsz, mert van hozzá metszed ott csak Magad találod Magaddal szemben, együtt meccseltek, de egymásért és a boldogságért, a fejlődésért, az elengedésért, elfogadásért, a békéért, nem pedig egymás ellen. Sokan itt b@sszák el, itt rekednek meg és égnek ki, alkoholban, zabálásban, hűtlenkedésben, erőszakban, depresszióban, drogban, gyávaságban, megbánásban, félelemben, betegségben, szerencsejátékban pácolva és grillezve. És így képesek leélni egy életet. Traumatizálva. Sokan meg annyira sekélyesek, vagy annyira jóléti és védőburkos életet fonnak köréjük pajzsként, hogy el sem jutnak ilyen érzelmi, önismereti, önfejlesztési melységekig.

Én valahogy mindig ilyen voltam, ezt láttam otthon, ezt láttam az otthoni és a világi hőseimtől: balármit is hoz az élet, képes vagyok a kezembe venni, újraépíteni, újrakezdeni, képes vagyok a legsötétebb órákban is vidám, fitt és pozitív lenni. És elég energiát termelni ahhoz, hogy a magamnak és a legközelebbi környezetemnek is elég fény és jó jusson belőle, és jól megválasszam azokat a keveseket, akiknek ebből még juthat. Képes vagyok rossz anyagi és érzelmi döntések után tanulni a hibákból, és egyes egyedül is megteremteni kezdetben a túlélést, és most a biztonságot, a jólétet is. Anélkül, hogy ennek a rabjává vagy megszállottjává válnék kicsit is. És ha én képes voltam rá, a tékozló fiú, akit 33 éves koráig soha sem vett elő az élet, és mindig minden olyan könnyű volt, akkor neked és bárkinek sikerül. Ha én az egovezérelt énemet újraépítettem egy sokkal figyelmesebb, racionálisabb, emocionálisan fejlődni képes, békésebb és indulatkezelési gondoktól másfél éve mentes Énné, akkor bárkinek sikerülhet.

Nem azok az igazi harcosok, akik mindig mindent megnyernek, akik a legnagyobb csúcson vannak, hanem azok, akik a pokol kapujából jönnek vissza vagy a poklot is megjárva, és nem megtörten, hanem érettebben, stabilabban, szabadabban, nyitottabban a fényre. Az erő legyen veletek! Ti magatok vagytok bármilyen boldogság is siker kulcsa és motorja, bármilyen kudarc és érzelmi rabság foglya és börtönőre egyszerre! Isten mindenben és mindig segít. Istené minden dicsőség és hatalom!