Huszonnégy év után nem könnyű ezt leírni.

Szombaton online néztem végig a Fidesz-kongresszust. (Sokan kérdezték, hogy miért nem mentem el. A válasz egyszerű: nem kaptam meghívást. Nem voltam küldött és mivel semmilyen tisztségem nincs a Fideszben, ezért nem hívtak meg.)
Furcsa érzés. Inkább szomorúság volt bennem, mint harag. Ennyi év után az ember pontosan tudja, kik dolgoztak ebben a közösségben tisztességgel, hétvégén, ünnepnapokon, sokszor napi tíz-tizenkét órát is, mert tényleg az országért dolgoztak.

Ezeket az embereket ma is tisztelem. Éppen ezért fáj ennyire látni, hogy a vereség után sem az történt, amire szükség lett volna és amire sokan vártunk.

A választás előtt már két évvel sokan próbáltuk elmondani, hogy az emberek fordulnak el tőlünk és ebből kétharmados vereség lesz. Ott voltunk a terepen, beszéltünk emberekkel, hallottuk a mondatokat, láttuk az arcokat, és pontosan éreztük, hogy valami nagyon eltört.

Látszott, hogy sokan elfáradtak. Látszott, hogy sokan csalódtak. Látszott, hogy olyan emberek is elfordulnak, akik korábban sok mindent megértettek, sok mindent elviseltek, és sokáig bíztak abban, hogy a hibákat belülről is ki lehet javítani. Amikor már ők is azt mondják, hogy ebből elég volt, akkor egy politikai közösségnek először hallgatnia kellene. Meghallani, mi fáj az embereknek, és megérteni, miért fordultak el.

A bajt abban (is) látom, hogy a Fidesz egyre távolabb került az emberek mindennapi életétől. Sokszor olyan kampányt próbáltak csinálni, mintha Amerikába utaztunk volna, miközben Magyarországon rengeteg családnak már egy balatoni hétvége is komoly anyagi döntés. Sokan már azt érezték, hogy meghallgatás helyett pusztán meg akarjuk magyarázni nekik, mit kellene gondolniuk.

És közben ott volt a luxizás, amit mindenki látott. A 10–20 milliós táskák, a magángépek, a több tízmilliárdos jachtok, a felfoghatatlan fényűzés, amit ezek az emberek nem önerőből értek el, mégis érinthetetlenek voltak. Ezek a képek mindent felülírtak, amit a terepen dolgozó, tisztességes jobboldali emberek nap mint nap próbáltak közvetíteni a pártvezetés felé, sikertelenül.

Nagyon örülök annak, és tisztelem azokat, akik a szombati kongresszuson ezt ki merték mondani, és változtatni is akarnak rajta. Szerintem ma ezekre az emberekre kellene figyelni. Azokra, akik a helyzet szépítése és a kellemetlen mondatok félresöprése nélkül is pontosan értik: új irány kell️

Az utolsó utáni pillanatig reménykedtem abban, hogy belül tudunk változást elérni.

A kongresszus után viszont úgy látom, hogy ugyanaz a kommunikációs irány és mentalitás folytatódik, amely már a választás előtt is zsákutcába vitt minket.
A Fidesz vezetésének joga van ezt az utat választani. Nekünk, kritikus megszólalóknak pedig el kell döntenünk, hogy tudunk-e és meddig ezen az úton továbbmenni.

Hosszú hetek óta tépelődöm ezen, mert huszonnégy év nem múlik el nyomtalanul. Barátságok, közös munkák, kampányok, beszélgetések, győzelmek és nehéz napok kötnek ehhez a közösséghez. Ezeket nem tagadom meg, és nem is fogom megtagadni.

Továbbra is hiszek abban, hogy Magyarországnak szüksége van jobboldali, keresztény, konzervatív, polgári gondolkodásra. Szzüksége van olyan politikára, amely ismeri az emberek életét, érti a családok terheit, és nem felejti el, hogy a közélet végső értelme a szolgálat❤️

U.i. Lehet velem nem kezet fogni. Ennél nagyobb megaláztatást is kaptam már, és azt is elviseltem. Azt viszont nem lehet szó nélkül hagyni, hogy egy történelmi vereség után a kongresszus színpadáról még mindig fenyegetés, árulózás és belső ellenségkeresés hangzik el. A szembenézést kérő, a Fideszt szívvel-lélekkel és normális értékrenddel újjáépíteni szándékozók elhallgattatása helyett ideje lenne azokat a régi reflexeket és embereket végre nyugdíjazni, akik a jobboldalt még mindig félelemmel akarják egyben tartani.