A hétvégi vonatozásom két mini szociológiai tanulmány

Az első rögtön a szemközti hármas ülésen történt. Három 15–17 év körüli srác beszélgetett, akik teljesen „átlagos” kinézetűek voltak. Sem szándékosan szakadt turkálós cuccot, sem agyonlogózott márkás giccset nem viseltek, amitől rendszeresen az az érzésem támad, hogy a gyerek inkább szülői státuszszimbólum, mint önálló entitás. Na de nem a külső volt az érdekes, hanem a beszélgetés. Fociedzésről beszélgettek, meg egy haverjukról, aki aznap nem jött velük. Rutinszerűen számoltak azzal a viselkedésével, ha nem veszi fel a telefont nekik, akkor edzésre sem megy, de mintha mégis hiányolták volna. Aztán az egyikük csak úgy félvállról megjegyezte, hogy amúgy a srác a libsiket bírja…Erre a másik kettő szinte egyszerre:„Neeeeeem, biztosan tudják, hogy nem!”
És aztán percekig bizonygatták, hogy azért ez a srác „jófej”...
Imádtam.

A hab a tortán már hazafelé volt, amikor ismét három fiút sodort mellém a sors, de ők inkább főiskolás korúakat voltak, szerintem maximum 20 év körüliek.
Zenékről beszélgettek, és akkor kaptam fel a fejem, amikor szóba került a Kispál és a Borz, ami szerintem Lovasi egyetlen jó húzása volt. Őszinte lelkesedéssel beszéltek a zenekarról, aztán egyszer csak az egyik srác megkérdezte: Charlie-t ismeritek? Na, őt „Alaptörvénybe kéne foglalni.” Itt felnevettem, óriási duma… És az, hogy nem a Pogány Indulót, BetonHofit vagy valami műzenét gyártókat dicsőítették, külön kitüntetést érdemelne.

(...Amúgy, ha ezek után valaki azzal vádol, hogy olyan vagyok, mint azok a nénik, akiket gyerekkorunkban térfigyelő kamerának becéztünk, mert attól sem rettentek el, hogy visszapillantó tükröt szereltessenek az ablakukba, hogy azzal is kémlelhessék az utcát… hát, vállalom.)