Szerintem a legtöbb, amit egy szülő adhat a gyermekének az az idő…de nem arra az időre gondolok, amikor ott tud lenni egy-egy zeneiskolai fellépésen, vagy amikor játék van. Sokkal inkább hosszú együtt töltött évek jutnak eszembe.

Nekünk ez nem adatott meg...
Apu olyan két végéről típus volt, s csak 52 amikor meghalt.

Hazugság lenne azt állítani, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk, ami egyrészt annak köszönhető, (egyesek szerint = értsd: anya) hogy túlságosan hasonlítottunk egymásra, a másik felét meg simán rákenem azapámra :)

Halála előtt kb 3 évvel kezdtük egymást jól érteni, akár éjszakába nyúlóan csevegtünk. Nem volt ez nehéz. Tájékozott ember volt, mindenről volt véleménye.
…aztán hirtelen, néhány hónap leforgása alatt hagyott itt egy csomó még meg nem beszélgetett dologgal.

Lehetett volna ez másképp. …Meggyőződésem, ha apám például nem hiszi, hogy sebezhetetlen, vagy ha egészségtudatosan él, akkor még most is bosszanthatna…
Így viszont mellette tapasztalhattuk meg azt az örök érvényű igazságot, hogy nincs az a jó orvos, s nincs az a jó gyógyszer, ami képes lenne pótolni a saját felelősségünket, ha a törékeny egészségünkről van szó...

Boldog szülinapot, még ma is csak 64 lennél.