A Széchenyi rakparton álló országgyűlési képviselői irodaház, ismertebb nevén a „Fehérház” immár a II. világháború utáni korszakos magyar kereszténydemokrata politikus Barankovics István nevét viseli, és az aulában felavattuk szobrát is️

Barankovicsról az alábbiakat mondta el az avatáson Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke:
Azzal, hogy ez a tragikus múltú épület immáron Barankovics István nevét viseli, és azzal, hogy mostantól a szobra is itt „őrködik”, szimbolikusan új időszámítás kezdődik. Barankovics István ugyanis kimagasló ellenfele volt annak a diktatórikus rendszernek, amelynek fenntartásán egykoron itt tüsténkedtek. Egy elveihez mindvégig hű személyiség előtt hajtunk ma fejet, aki mindennemű diktatúrát elutasított.
Előbb a német megszállás és a nyilasterror, később a szovjet megszállás és a kiépülő kommunista diktatúra ellen küzdött: a szociális elkötelezettségű, modern magyar kereszténydemokrácia egyik megteremtőjeként, az 1945–1948 közötti, a realitásokkal dacoló demokratikus remények egyik megtestesítőjeként.

Barankovics István a Szabolcs megyei Polgár község római katolikus kántortanítójának fiaként született 1906. december 13-án. „Belőlem, kissé rekedten, az Elsodort falunak, Ady forradalmiságának és Prohászka szociális katolicizmusának trombitái szóltak a föld népe felé” – fogalmazott költői önvallomásában, amely eszmerendszerének szerteágazó forrásvidékeire irányítja a figyelmet. Szabó Dezső Elsodort falu-ja a világháborús vereséget követő összeomlás nagy sorstragédiájának nemzedéki kifejezése. Ady a századelő magyar progressziójának képviselője. És végül, de nem utolsósorban Barankovics eszmei forrása Prohászka Ottokár bátor, konfliktusokat is vállaló, ugyanakkor Ady forradalmiságát elutasító szociális katolicizmusa. A fiatal újságíró tág szellemi horizontján így kapcsolódott össze autonóm módon a magyar valóságból fakadó sajátos üzenet a 20. századi európai keresztényszociális mozgalom nagy alakjainak útkeresésével️

Ahogy formálódó társadalmi nézetei, úgy Barankovics közéleti-politikusi pályája sem volt szokványos. Első közéleti funkciója 22 évesen az Országos Magyar Katolikus Főiskolai Diákszövetség főtitkársága volt, miközben a pesti egyetem jogi karát látogatta. Tagja lett a Bartha Miklós Társaságnak, majd az abból kiváló Wesselényi Reformklub intézőbizottságában találjuk. A klubot 1931 májusában betiltották, mert egy memorandumban az egyházi birtokokból javasolt földosztást a szegényparasztság részére. Ugyanakkor, ugyanebben a hónapban már a Prohászka Ottokár Társaság alapító tagjai között bukkan fel a neve, melynek vezetését – többek között – Szekfű Gyula, Pethő Sándor, Sík Sándor és Katona Jenő vállalta. Csupa olyan személyiség, akik komoly hatást gyakoroltak Barankovics nézeteinek alakulására. Közéleti aktivitásának újabb állomása a Deák Ferenc Társaskör volt. A társaság elnöke, Dessewffy Gyula gróf 1937-ben Az Ország Útja címmel folyóiratot indított, és társszerkesztőként Barankovicsot választotta maga mellé. A történelmi arisztokrata család sarja a szabolcsi kántortanító fiát. A lap a nácizmussal szembeni szellemi honvédelem és a gyökeres társadalmi reformokat követelő reformkatolikus programfontos orgánuma lett. Maga a fiatal újságíró egyfajta „katolikus harmadik utasságot” képviselt.️ Elveiről sokat elárul, hogy 1943-ban lefordította és saját előszavával jelentette meg a hazájából menekülni kényszerült német közgazdász, Wilhelm Röpke A harmadik út: korunk társadalmi válsága című nagyhatású munkáját.

Barankovics a második világháború alatt személyes bátorságáról tanúságot téve bekapcsolódott a függetlenségi mozgalomba. Így írta alá Magyar Történelmi Emlékbizottságnak 1942. március 1-jén a Népszavában közzétett nevezetes felhívását. 1943-ban pedig a Bethlen István volt miniszterelnök nevével fémjelzett náciellenes körökhöz kötődő Magyar Nemzet felelős szerkesztői és kiadói tisztével bízták meg. A német megszállás után a lapot betiltották. 1944 júniusában Barankovics még megszerezte államtudományi doktorátusát, de a nyilas terrort és Budapest ostromát már bujkálva, papi ruhába öltözve a budai ferenceseknél vészelte át.️

Még harcok dúltak Magyarországon, amikor a kibontakozás útját keresve, 1944 őszén gróf Pálffy József elnökletével megalakult a Kereszténydemokrata Néppárt. Barankovics István is részt vett az alapításban, bekerült a még illegálisan megszervezett párt igazgatóbizottságába, majd 1945-ben főtitkárrá választották. Barankovics a magyar szellemi élet legjobbjai közül sokakkal osztozott abban a reményben, hogy a háború végével a régóta várt mélyreható demokratikus változásoknak lehet egyik motorja. Egy valóban szabad és független Magyarország létrehozásának reményével látott neki a modern kereszténydemokrata párt megszervezésének. Ezért a saját politikai közösségében is konfliktusokat vállalt. Így, mivel nem értett egyet Pálffy konzervatívabb politikai elképzeléseivel, 1945 nyarán a keresztény jelzőt taktikai okokból elhagyva, Demokrata Néppárt néven pártalapítási engedélyért fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, amit az akkori KDNP-vel ellentétben meg is kapott. A kései engedélyeztetés miatt azonban a november 4-i nemzetgyűlési választásokon a néppárt mégsem tudott elindulni, két tagjuk a kisgazdapárt listáján jutott be a törvényhozásba.

A kortársak számára kezdetben talán nem volt világos, de a szovjet megszálló hatóságok és a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség akciói az első perctől a politikai ellenfelek megosztását, lejáratását, ellehetetlenítését célozták. A Barankovics-párt politikusai is hamarosan Péter Gáborék célkeresztjébe kerültek. 1947-ben, a kisgazdapárt szétverését célzó koncepciós persorozat hecckampányának fojtogató légkörében, Barankovics mégis bejelentette, hogy a Demokrata Néppárt önállóan kíván indulni a közelgő országgyűlési választásokon. S bár a katolikus főpapság többsége egyetértett a DNP politikai programjával, nem kerülhető meg az a tény, hogy éppen a legfontosabb katolikus egyházi vezető, Mindszenty bíboros kritikusan viszonyult Barankovics kompromisszumokra törekvő irányvonalához.

A konfliktus szinte elkerülhetetlen volt. Amit Mindszenty a kommunista diktatúrával szembeni magatartás elvi követelményeként felállított, azt a reálpolitikai lehetőségeket mérlegelő Barankovics a mindennapi politizálás szintjén nem látta megvalósíthatónak. Az egyházfő és a politikus stratégiájának különbségeiben eltérő demokráciafelfogásuk és társadalomképük, eltérő politikai helyzetértékelésük és geopolitikai várakozásaik, sőt illúzióik egyaránt tükröződtek. Barankovics úgy gondolta, lehetséges a kommunizmussal modus vivendit kötni, és a szovjet expanziót meg lehet állítani egy finn típusú semlegesség kompromisszumával, Mindszenty pedig hitte, hogy a kommunizmus csak rövid ideig fog tartani. A világpolitika realitását azonban Teherán, Jalta és Potsdam, végül pedig Fulton jelentette, így mind Barankovics, mind Mindszenty értékalapú keresztény politikafelfogása – rövid távon – kudarcra volt ítélve. Ezért bár volt, hogy szembekerültek egymással, a kommunista diktatúra elleni következetes értékőrző küzdelemben mindvégig egy oldalon álltak.

A hírhedt „kékcédulás” választásokon a DNP a törvénytelen eszközökkel győzedelmeskedő kommunista párt mögött a második helyen végzett. Barankovics a következő másfél esztendőben az ellenzék vezére lett. A korszerű magyar kereszténydemokrácia eszmei és erkölcsi tisztaságának megőrzése rendkívüli feladatot rótt rá: Rákosiék diktatórikus szorításában kellett képviselnie értékelvű politikáját, miközben a hatalom továbbra is megpróbálta felhasználni a katolikus társadalom megosztására, s igyekezett kijátszani őt Mindszenty József hercegprímás ellenében. Ez a törekvés azonban végső soron kudarcot vallott, hiszen Barankovics pontos látta a kommunista lózungok hazugságát. Miként 1947 októberében egyik nagy parlamenti beszédében fogalmazott: „A diktatúrás szándékok rendszerint mindenütt rangrejtve járnak, és e rangrejtve járó szándékok sokszor a demokratikus formaságok között elég ügyesen tudják egy ideig elbújtatni a diktatúrás lényeget.”

Ez az „elbújtatott diktatúrás lényeg” 1948-ra Barankovics számára is nyilvánvaló valósággá vált, amikor Rákosi Mátyás világossá tette, hogy a Demokrata Néppárt „a fasizmus búvóhelye, csak nyűg és felesleges teher demokráciánkon”. Barankovics számára végképp megszűnt a politikai cselekvés lehetősége. Utolsó parlamenti beszédében a következő szavakkal jellemezte a DNP körül kialakult, a tisztesség feladása nélkül tovább nem tartható belpolitikai helyzetet. „Mi nem változtunk, de megváltoztak körülöttünk a kormány politikája következtében a körülmények... Mi inkább a következtetések levonására, mint programunknak a változott körülményekhez való idomítására vagyunk hajlandóak.” 1948. december 23-án a rettegett ÁVO letartóztatta Mindszenty József esztergomi érseket. A hisztérikus propagandakampány közepette Barankovics végső választás elé került. Rákosi arra akarta rávenni, hogy ítélje el a vele évekig szembenálló Mindszentyt. Barankovics azonban a megalázott, fogságban tartott bíboros mellé állt, és inkább elhagyta az országot.🧳

Sorsa így példázza azt a reménytelen, mégis felemelő küzdelmet, amelyet a nemzeti függetlenség és a demokrácia erői folytattak 1945 után a kiépülő kommunista diktatúra ellen. Emigrálása kényszerű volt, Rákosi politikai öngyilkosságra próbálta kényszeríteni, besúgók és detektívek hada vette körül. Osztozott a korszak több más jelentős jobboldali és baloldali politikusának sorsában. 1974-ben, életének 67. évében hunyt el New Yorkban. 2011. december 13-án temették újra Budapesten, a Fiumei úti sírkertben.