Mi mindnyájan, akik átmenetileg a földön tartózkodunk, megrendülünk közös sorsunkon, az elmúláson.

Különösen így van, ha olyan ember távozik közülünk, akit szeretünk vagy tisztelünk. Úgy érezzük, hogy az idők folyamatossága megszakad, űr támad, amelyet nem lehet se kitölteni, sem áthidalni. Pedig mindnyájan hagyunk magunk után nyomokat, amelyre embertársaink emlékeznek, sok esetben féltően őriznek, hogy belőlük erőt nyerjenek, példát vehessenek, elmélyedhessenek.

Kiváló kollégám, akinek haláláról megrendülve értesültem, számtalan ilyen nyomot hagyott maga után. Mi, akik ma eljöttünk, hogy ezen a világon végső búcsút vegyünk tőle, jól tudjuk, hogy milyen páratlan életutat járt be Svébis Mihály, milyen szorgalommal és alázattal végezte rendületlenül szolgálatát, mennyit köszönhet neki az egész magyar nemzet.

Nem szeretném ezt az életutat sokadszorra ismételve bemutatni. El kell mondani azonban azt, ami nincs benne a hivatalos életrajzokban, mégis olyannyira jellemezte szeretett barátunkat, kollégánkat, rokonunkat. Ez pedig a méltóság és az alázat.

Svébis Mihály hosszú ideje küzdött betegséggel. De betegsége egészen az utolsó pillanatokig nem tudott erőt venni rajta, mert pontosan tudta, hogy neki küldetése van ezen a világon, és töretlenül hitte, hogy a Teremtő annyi időt ad neki, hogy ezt a küldetést férjként, édesapaként, intézményvezetőként, teljesíteni tudja. Mivel töretlenül hitt, az utolsó időkig végezte szolgálatát, mindig alázattal, szorgalmasan, ezzel példát állítva mindannyiunk számára.

Emléke mindörökre közöttünk marad.