1972 májusában jó barátommal, Balázs Jóskával kalandoztunk a Székelyföldön. Gyergyóban felkapaszkodtunk a Gyilkos-tóhoz.
Mire beesteledett, fel is töfögtünk a hegygerincre, fel a Békás-szoroshoz.
Szállást vettünk a turistaházban, és másnap reggel ott álltunk a Gyilkos-tó partján, csodálván a gyönyörû, barbár ékkövet, a tükörsima, jeges leheletû vizet és a tó-mélyből kihegyesedő fenyőtörzseket. Mint megannyi félbetört dárda és lándzsa, mint egy seregektől odahagyott csatatér.
Íróknak való látvány, de Balázs Jóska hirtelen a fejére ütött.– Te! – mondta. – Ma este lesz a magyar-román Belgrádban!
Azt nekünk látnunk kell! Néhány napja Bukarestben játszottunk a románokkal, vezettünk, de a második félidõben kiegyenlítettek. Mivel ennek előtte Budapesten is döntetlen volt az eredmény, harmadik mérkőzést kellett vívnunk az Európa-bajnokságra való kijutásért.
A turistaházban nem lehetett fogni a televíziót. És sehol a környezõ villákban.
– Árnyékolnak a hegyek! – hallottuk mindenütt.
A turistaház gondnoka végül megszánt bennünket.
– Talán ha felkapaszkodnak oda! – mutatott a Gyilkos-havasra. – Odafenn favágók tanyáznak. Úgy tudom, hogy náluk, a kabanában be lehet fogni a bukaresti adót.
Már szedelõzködtünk is. A gondnok utánunk szólt:
– Azért ne számítsanak rá, hogy tárt karokkal fogadják magukat! Maguknak való, kemény emberek ezek.
– Hát nem magyarok?
– Hm…
– Románok?
– Ezek is, azok is… – felelte talányosan a gondnok.
Sötétedésre, a mérkõzés kezdetére felértünk hozzájuk. Hosszú fenyõfaasztal körül ültek a favágók, nyolcan-tízen. Asztaluk fölé egyetlen kókadt villanykörte lógott, az is éppen hogy pislogott. Hagyma-, szalonna-, és pálinkaszag fogadott bennünket. Meg torokkaparó füst.
Fejszével faragott fejek, bozontos szemöldökök, asztallapra ejtett nehéz kezek. Magyarul is, románul is köszöntük a „jó estét”, a bajszuk alatt, morogva adták vissza. Nem kérdeztek, nem is mondtak semmit. A lócára böktek, üljünk le.
Szemcsés volt a kép, másodpercekre el-elúszott, sercegett, sistergett a hang.
De mit számít ez? Láthatjuk a mindent eldöntõ, harmadik meccset.
A favágók hallgattak.
Mi is igyekeztünk csendben maradni, de egy-egy magyar helyzetnél önkéntelenül felkiáltottunk. Mintha észre sem vették volna.
Csak a brigádvezető vágott ránk a szemével, és viszonzásképp ő csapott káromkodva az asztalra, amikor odalett egy román lehetőség.
Láthattuk világosan: a brigádvezető román. De az emberei? Számukra mintha két idegen csapat játszott volna. Ültek mereven, közömbösen a padokon, körmig szívták a cigarettájukat. Legfeljebb hümmögtek néha – egyet ide, egyet oda. A brigádvezető nem volt elégedett velük, rájuk mordult időnként. Erre ők tétován megtapsoltak egy-egy román támadást vagy szerelést.
A második félidőben az utolsó percekig döntetlenre állt a mérkőzés.
Egy-egy, már megint. Harmadszor is.
A feszültség szinte szétvetette a kabanát. Már ami bennünket illetett. Kettõnket meg a brigádvezetõt. A fõnök csontos ökle zuhogott az asztalra, bakancsával csaknem szétrúgta az asztallábakat. Kivörösödött arccal fel-felugrottam, Balázs Jóska visszanyomott a padra. Azután õ ugrott fel, a fejéhez kapdosva, én rángattam a helyére.
A favágók meg csak ültek a padokon, és hallgattak. Egyre komorabban, egyre elszántabban.
Elérkezett a véghajrá. A nyolcvannyolcadik percben Szõke Pista, a jobbszélsõnk mesteri labdát kapott Kocsis Lajostól.
Egy bátor csel, állva hagyta a hátvédet, és villámgyors mozdulattal elnyeste a labdát a vetődő román kapus keze mellett. Máig előttem a kép, felnagyítva, lassított felvételen. Mintha tekegolyót gurítottak volna, úgy húzott a labda az ellenkező sarokba.
Nem mi ugrottunk fel elõször, hanem a favágók. Voltak közöttük szálas emberek, voltak kisebbek. Valami artikulátlan hang szakadt ki belõlük, feldöntötték a padokat, az erõs markukba kaptak bennünket, táncra perdültek velünk, ropogtatták a csontjainkat, öleltek, csókoltak.
A brigádvezető kirohant a kabanából, döngve csapódott be utána az ajtó.
Kintről még beordított valamit.
Egy pillanatra csend lett.
– Most már mindegy! – legyintett aztán az egyik favágó, a legalacsonyabb.
Azzal énekelni kezdte a Himnuszt. A többiek kiegyenesedtek, a nadrágszárukhoz szorították a kezüket, és rázendítettek ők is.
Rengett a ház, rengett az erdő, rengett a Gyilkos-havas.

Kósa Csaba

182 éve, 1844. július 2-án a Nemzeti Színházban kihirdették, hogy a Himnusz
megzenésítési pályázatának győztese Erkel Ferenc, akinek eredeti művét ekkor mutatták be
nyilvánosan.

#Erkel #Himnusz #Erdély #Hargita #nemzet

Ha tetszett a megemlékezés, kérem, ossza meg és szóljon hozzá!