Tegnap a kongresszuson sok régi baráttal találkoztam.

Jó volt látni azokat, akikkel együtt dolgoztunk, küzdöttünk, hittünk és hiszünk egy közös ügyben.

De őszinte leszek: voltak olyan pillanatok is, amikor nem az öröm, hanem a csalódottság vagy egy régi sérelem emléke jelent meg elsőként bennem.

És tudom, hogy többen voltunk így, hiszen nem csak bent a teremben, hanem kint is komoly eszmecserék zajlottak.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy talán az egyik legfontosabb kérdés nem az, hogy mások változnak-e, hanem az, hogy mi tudunk-e változni, tudunk-e megbocsátani?

Először is, el tudjuk-e fogadni, hogy a másik ember akkor, abban a helyzetben, a saját tudása, tapasztalata és korlátai szerint cselekedett? Bízom benne, hogy egyszer az én válaszom az őszinte igen lesz.

És ugyanígy: el tudjuk-e dönteni, hogy szabad-e megbocsátanunk azoknak, akiknek szándékai nem voltak azonosak a mi közösségünk értékeivel? Hiszem, kell legyen bennem és bennünk erő nemmel válaszolni, s úgy is cselekedni.

Nem hiszem, hogy ezek az érzések szégyellnivalók.

Szerintem nagyon sokan hordozunk magunkban kisebb-nagyobb sebeket. Sőt, óhatatlanul mi is megbánthattunk másokat.

A kérdés inkább az, hogy cipeljük-e tovább őket, vagy letesszük.

Mert közösséget nem elég közös célokból építeni.

Közösséget ma megbocsátásból, nagylelkűségből és önmagunkon végzett munkából lehet építeni.

És talán az egység sem ott kezdődik, hogy a másik megváltozik. Hanem ott, hogy mindannyian elkezdünk rendet tenni a saját szívünkben.