Ítélet és feloldozás.

Az elmúlt vasárnap sokunk számára ilyen nap volt.

Döntöttünk.
Ki így, ki úgy. De hiszem, hogy legtöbben a szívünkkel döntöttünk

És talán most nem is az a legfontosabb, hogy ki nyert és ki nem.

Hanem az, hogy amikor csendben megállunk önmagunk előtt… és a Jóisten előtt…
akkor el tudjuk-e mondani: tisztességgel mentem végig az utamon.

Én így állok most itt.

Békével a szívemben.

Az elmúlt napokban sokat sétáltam a városban.
Találkoztam barátokkal… és volt olyan is, aki zavarában elfordította a fejét.

Éreztem egy furcsa csendet, egy zavart, kimondatlan távolságot.

És szeretném ezt most feloldani.

Mert számomra az ember mindig fontosabb volt, mint a választása.

Hiszem, hogy az a sok beszélgetés, kézfogás, mosoly – amit egymásnak adtunk – nem múlhat el egyetlen vasárnap miatt.

Hálás vagyok azoknak, akik a héten is azt mondták: „számíthatsz rám.”

És elfogadom azokat is, akik most úgy érzik, egy lépést hátrébb szeretnének tenni, most inkább kerülnének

Mert ebben mindannyiunknak önmagunkkal kell elszámolnunk –
nem egymással.

Nincs bennem harag.

Csak egy vágy van bennem: hogy újra egymás szemébe tudjunk nézni.

Köszönni. Megállni. Beszélgetni.

Mert ami összeköt minket – a családjaink, a gyermekeink jövője, az otthonunk szeretete –
az sokkal erősebb minden különbségnél.

Dolgozzunk tovább több figyelemmel. Több türelemmel. Több egymás felé fordulással.

Úgy, hogy közben ne veszítsük el egymást.

Hogy egy év múlva, öt év múlva is legyen kinek köszönni az utcán…

és legyen miért büszkének lenni arra a közösségre, amit együtt építünk.

Mert a jövő nem valakié.
A jövő a miénk.