Reggelente, amikor viszem a gyerekeimet iskolába, sokszor látok tanulóvezető autókat.

Ott ülnek benne a fiatalok.
Két kézzel szorítják a kormányt.
Óvatosan gurulnak be a körforgalomba.
Még bizonytalanul nyomják a gázt.

És én ilyenkor mindig elmosolyodom.
Mert ez az élet rendje.
Tanulnak.
Próbálkoznak.
Hibáznak.
Újra nekifutnak.

Olyan jó látni, hogy óvatosak.
Hogy komolyan veszik a felelősséget.
Hogy félnek egy kicsit – mert aki fél, az vigyáz.

És közben ott van bennem egy szorítás.
Mert ezek a fiatalok sokszor azt hiszik, a háború valami távoli dolog.
Pedig a szomszédunkban háború dúl.
A világ bizonytalanabb, mint valaha.

És én csak arra gondolok:
ne adja az Isten, hogy ezeknek a körforgalomba félve behajtó gyerekeknek egyszer ne egy kormányt kelljen fogniuk, hanem fegyvert.

Ne adja az Isten, hogy akik most még tanulják, hogyan kell megállni egy STOP táblánál,
egyszer ne tudjanak megállni egy frontvonalon.

Ők még élni tanulnak.
Nem meghalni.
Szeretjük őket.
Büszkék vagyunk rájuk.
És azt kívánom mindannyiunknak, hogy a jövőjük ne más háborújáról szóljon,
hanem a saját életük felépítéséről.
Vigyázzunk rájuk.
Amíg még csak vezetni tanulnak