(Albert Schweitzer: Életem és gondolataim, részlet. )

"Aki jó cselekedetekre szánja el magát, nem számíthat arra, hogy az emberek eltakarítják az útjából az akadályokat. Sőt, el kell viselnie, hogy újabbakat gördítenek elébe. Csak az az erő győzheti le őket, amely a nehézségek közepette megacélozódik és megtisztul; az az erő, amely csak a lázadást ismeri, kimerül. Az eszmény szolgálatának az emberiségben élő óhajából csupán kicsiny töredék valósulhat meg sikeres cselekedet formájában. A jót cselekedni akaró erők nagyobb részének meg kell elégednie rejtett és befejezetlen tettekkel. E nekibuzdulások összessége azonban ezerszer értékesebb, mint a látványos, önző tevékenység. Ez utóbbi úgy viszonylik az előbbihez, mint a tajték a tenger mélyéhez. A jóra törekvő névtelen erők azokban testesülnek meg, akik – nem tudván egész egzisztenciájukat közvetlen, egyéni szolgálatnak áldozni – mellékfoglalkozásként gyakorolják a jót. Többségük sorsa az, hogy valamilyen kenyérkereső foglalkozást űznek, amivel fenntartják magukat, és biztosítják helyüket a társadalomban, valami közönséges, sőt kínos munkát végeznek, amely lassanként megbéklyózza a lélek eleven erőit. És mégis, nincs olyan helyzet, amelyben nem mutathatnánk meg emberségünket. A munka fokozódó specializálódása és elgépiesedése teremtette problémát a társadalom csak részlegesen oldhatja meg materiális síkon tett engedményekkel. A lényeg egészen más: az, hogy az emberek ne tűrjék passzívan sorsukat, hanem teljes erejükkel igyekezzenek megvalósítani önmagukat oly módon, hogy szellemi tevékenységet fejtsenek ki, még a legkedvezőtlenebb körülmények között is. Az ember mindennapi kenyérkereső munkája mellett is megmentheti emberségét, ha felkutatja az összes lehetőségeket, bármily szerények legyenek is, hogy emberségesen viselkedjék embertársaival, akiknek emberi segítségre van szükségük. Ily módon a Szellem és a Jó szolgálatába állíthatja erőit. Semmiféle sors nem akadályozhatja meg az egyént abban, hogy közvetlen, emberi szolgálatot teljesítsen, foglalkozása mellett. Bárcsak mindenik azon igyekeznék, hogy emberségesen viselkedjék felebarátaival ott, ahol éppen van. Ettől függ a világ jövője. Annak alapján, ahogyan megismertem az embereket, bizton állíthatom, hogy sokkal több bennük az eszményire való törekvés, mint amennyi a felszínre kerül. Miként a föld felszínén hömpölygő folyók száma sokkal kisebb, mint a föld alatti, láthatatlan folyóvizeké, a szemmel látható idealizmus is ritkább, mint az emberek szíve mélyén rejtőzőt, feltáratlan érzelem. Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hozni a föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladat megoldására képes embereket.” (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim)