Nyolc éven át voltam az Országgyűlés Külügyi Bizottságának alelnöke. Sok mindenben lehet kritizálni az előző kormány külpolitikáját, és természetesen mi is követtünk el hibákat, de egy dolgot azonban soha semmilyen körülmények között nem tennénk meg: hogy önként mondjunk le a saját külpolitikai mozgásterünkről. A Tisza-kormány első száz napja súlyos külpolitikai hibák sorozatát hozta, amelyek tartósan szűkíthetik Magyarország nemzetközi mozgásterét.

1. A nemzeti érdekeket középpontba helyező, többpólusú megközelítést egy szűk, Európa- és intézményközpontú, liberális internacionalista irány váltotta fel, amely a magyar külpolitikai szuverenitás elvesztésével fenyeget.

2. A korábbi pragmatikus, EU-n kívüli kapcsolatrendszert (Washington–Ankara–Moszkva–Peking) feladták, és egyoldalú brüsszeli–berlini igazodás vette át a helyét, amely a nemzetközi intézmények elvárásait és a nyugati gazdasági lobbi logikáját helyezi a szuverén külpolitika elé.

3. Az ukrajnai háborúval kapcsolatos semleges és békepárti álláspontot elhagyták. Magyarország azonnal támogatta az uniós csatlakozási tárgyalások megnyitását, a beígért magyar–ukrán csúcstalálkozó azonban nem valósult meg.

4. Kínai vállalatok ellen hatósági vizsgálatokat indítottak, a miniszterelnök nyilvánosan a Kínai Kommunista Párt szolgálatában álló cégekről beszélt – ezzel hosszú távú diplomáciai károkat okoztak a világ második legnagyobb gazdaságával fennálló kapcsolatokban, és leértékelték a munkahelyeket, infrastruktúrát és exportlehetőségeket jelentő keleti együttműködést.

5. Az Egyesült Államokkal kiépített különleges partnerség - amely az előző kormány által kiharcolt energiaszankciós és paksi mentességek révén közvetlenül érinti a magyar családok rezsiköltségeit - elolvadt. Az amerikai Szenátus által elfogadott törvény(tervezet) már vámokkal fenyegeti Magyarországot, Washingtonban pedig Budapest immár csak egy a sok NATO-tag közül.

6. A német kapcsolatok rendkívül jelentős előtérbe helyezése egy szerkezeti válságban lévő gazdaságra épít, miközben a német ipari érdekek – különösen az energia- és infrastruktúra-szektorban – erőteljesen megjelentek a magyar döntéshozatalban, és befolyásolják az uniós források felhasználásának irányát.

7. Az uniós források jelentős része várhatóan visszaforog a nyugati, elsősorban német vállalati szektorba - például a szélenergia-projektek révén - a „hazahozott pénz” így jelentős részben átfolyó tőke marad, korlátozott magyar hozzáadott értékkel.

8. A Nemzetközi Büntetőbíróságból való kilépés visszavonása felesleges diplomáciai károkat okozott Izraellel (és az Egyesült Államok álláspontjával is ütközik), egyértelműen az uniós konszenzus prioritását mutatva a korábbi döntés fenntartása helyett.

9. Az üldözött keresztények megsegítését általános, értéksemleges humanitárius-fejlesztési politikára cserélték; ezzel feladtak egy soft power eszközt, amely kiemelt nemzetközi láthatóságot és szövetségeseket szerzett Magyarországnak világszerte.

Összességében a Tisza-kormány feladta azt a képességet, hogy Washingtonban, Pekingben, Moszkvában és Brüsszelben egyaránt saját, hosszú távú érdekei szerint tudjon diplomáciát folytatni.
A stratégiai mozgástér tartósan beszűkült, a magyar külpolitika pedig egyre inkább az EU (és Németország), valamint a nemzetközi intézmények, NGO-k és gazdasági érdekcsoportok elvárásain keresztül formálódik a jövőben.
A külpolitika nem arról szól, hogy kit szeretünk és kit nem. Arról szól, hogy egy tízmilliós ország hogyan tudja a lehető legtöbb irányban érvényesíteni a saját érdekeit.
A Tisza-kormány első száz napjának legnagyobb külpolitikai hibája ezért nem egyetlen rossz döntés. Hanem az, hogy száz nap alatt elkezdte feladni azt a mozgásteret, amelynek kiépítéséhez hosszú évek kellettek.

Kapcsolatokat feladni száz nap alatt is lehet. Újjáépíteni őket sokszor egy évtized sem elég!