„A különleges katonai hadművelet zónájában vagyok orvos (doktornő) első naptól. Hadd meséljek el egy történetet, elnök úr. Egyszer hoztak egy sebesült férfit hozzánk, akiről nem tudtunk semmit. Ki ő, honnan jött? A fél arca hiányzott, nem tudott lélegezni. A lába is megsérült, de azzal nem volt időnk foglalkozni, az életéért küzdöttünk. Életben maradt, s amikor meglátogatták a bajtársai, megtudtam, hogy a mi környékünkről való. Amikor odamentünk hozzá, mi orvosok a bajtársakkal, szorosan megragadta a kezem, hogy kifejezze a háláját gyötrelmes fájdalmai közt. Ez a katona azért sérült meg súlyosan, mert a testével védte a parancsnokát és egy bajtársát.
Tudja, elnök úr, mi egy nagy család vagyunk. Minden ember: orvos, katona, irodista, mindegy… úgy gondoskodunk egymásról, mint a saját rokonainkról.
Büszke vagyok a honvédeinkre, büszke vagyok a hazánkra, Oroszországra, és minden kétséget kizáróan biztos vagyok benne, hogy miénk lesz a győzelem.”

Sokszor gondoljuk azt, hogy egy háború politikusokon, katonai vezetőkön, titkosszolgálatokon, mindenféle szakértőkön, médián, ésatöbbin, s mindezek sajátos kevercsén múlik. Ez részben igaz csak, szerintem.

Amit a doktornőtől idéztem, azt nem értik nyugaton, és nem számol vele Zel sem. Mert nem is lehet vele számolni: nem dollár, nem darab, nem kiló. Még csak nem is létszám, nem emberfő. Ez megveszekedettség. Egyszer olvastam egy könyvben, mennyire határozza meg egy nép karakterét a földrajza, az éghajlata. Vagyis a húst, a vért a föld, a víz és a lég, amiből vétetett. Így gondoljunk az oroszokra. Ennyit a kurszki német tankokról (és annak történelmi előképéről).