Nem azért vannak dobogósaink, mert oly népes országból jöttünk, amely eleve kitermeli magából a nagy számok törvénye alapján. Nem azért maradunk talpon, mert a genetikánk azt diktálná egy méltánytalan küzdelemben (XY az XX ellen). Szívósságunk meg-ma-gya-ráz-ha-tat-lan. Lucánk csak nekünk van.

Nálunk nincs olyan, hogy „csak ötödik”, mindenkire büszkék vagyunk, aki kijut és mindent belead, akkor is, ha nem úgy sikerül, ahogy várja, ahogy várjuk: „jótékony célra fogom felajánlani az olimpiai helyezésért járó pénzjutalmat. Én sosem ezért műveltem ezt az sportot, hanem azért, hogy a hazámnak és a családomnak dicsőséget szerezzek, de ez most nem sikerült. (…) éreztem, hogy az egész ország ott áll mögöttem. Meg fogok tenni mindent, hogy visszavágjak.”
Add uram, hogy úgy gondolkodjon minden fiatal, mint Losonczi Dávid!

Sosem azért kerülünk világképernyőre, mert pornót csinálunk a sportból, vagy sportot űzünk a polgárpukkasztásból. Ezt meghagyjuk a tehetségtelen progresszíveknek, és kivárjuk, amíg a kígyó a saját farkába harap.

Mi azért vagyunk sikerre huzalozva, mert folyamatosan arra készülünk, amire minden békés, nemzetek közti verseny, köztük az olimpia létrejött: emberfeletti teljesítményekre, töredelmes alázattal.

A magyarok mindig ott fognak állni a világ tetején. Még ha az olasz pólósok hátat fordítanak is a dobogón, mert nem tetszik nekik egy vereség... Kezdjük megszokni az óvodás magatartást a világraszóló sporteseményeken: ki a száját fogja be, ki háttal áll… tegye. Mi ismerjük, tiszteljük a protokollt, az etikát. Tudunk viselkedni az ünnepi aktusok alkalmával.

Mi magyarok, ha győzünk, ha veszítünk, akkor is nyerünk. Mert nem adjuk fel soha.