Úgy helyretenném ezt az áradás témát egy 11 évvel ezelőtti élményemmel, amiről készült posztomat emlékként dobta fel nekem a face. Ez valódi áradás volt. > "Visegrád oda? Legalább 4 óra, ha velünk jössz (és sietünk). Tudod, így van ez, ha telefonon navigálnak egy másik autóból, és a sofőröd még sosem vezetett városon kívül. Lesz, amikor amolyan focis GPS koordinátaként megjelölnek egy kocsmát imígy: „…és akkor a kis utcán befordultok balra… A teraszon ül három elázott fazon, egy tucatnyi Sopronival. Őket kell megkérdezni, merre tovább…” Szóval lesznek pillanatok, amikor úgy érzed, a Duna előbb árad eléd, minthogy te érj a partjára, de! Cserébe átutazhatsz Bicskén, többször is, és megismerheted néhány útba eső megye nevezetességeit. A Pilis Auchanét főleg, ahol drága a sör, de olcsó a bugyi. Aztán, amikor totál váratlanul felbukkan előttetek a Visegrád határát jelző tábla, kezd visszatérni beléd a mégsem indultunk el hiába-érzés, ami a helyszínre érkezve azonnal szertefoszlik. Az előző két nap volt kritikus – mondják a helybéliek -, most éppen elég az ember, meg a zsák. Szóval meló nincs, de pizzát és csokit osztanak. Kataszrófa-welness – próbáld meg hasznosnak érezni magad! Néha a csapatod elé parkol egy kisteherautó, és azzal nyugtatgathatod a lelkiismeretedet, hogy feldobálsz néhány zsákot a platóra. Mindegy, beletörődsz a mozdulatlanságba, elvégre az a jó, ha nincs szükség segítségre, hiszen akkor nincs baj. Hűl az idő, a nyirkos levegő és a fáradtság lassan, komótosan átitat – még jó, hogy van pálinka. Az „áremelkedést” - ahogyan az egyik helyi lakos fáradtan aposztrofálja a vízszint változását – egy elárasztott pad háttámláján követed figyelemmel. Érkezéskor mintegy tíz centi látszik ki belőle, majd néhány óra múlva pár milliméter… Úgy hajnal 5 óra tájt szólnak, hogy jól jönne egy kis segítség – mozduljon, akinek gumicsizmája van. Mehetsz „jacuzzit” toldozni – nyelvújító kapus barátod nevezi így a többsoros, homokzsákokkal körül ölelt, vízzel elárasztott utcarészletet. Megoldjátok viszonylag hamar, nem vész. Lassan leszivárog a partra a település népe: az önkéntes tűzoltók mellé a civilek is beállnak a munkába. Megfordul a fejedben, hogy jó lenne hazamenni, fölösleges vagy sokadiknak. Így látják a többiek is, megbeszélitek, hogy azt a dombot, amit éppen zsákoltok, még befejezitek, és elindultok Fehérvárra. S akkor… „Hozzátok a zsákokat, gyorsan, átszakadt a gát!” – hallod valahonnan. Néhány másodpercig mindenki össze-vissza kapkod, de aztán rendeződnek a sorok. Feláll az élőlánc, beindítják a vész esetére megrakott kisteherautókat. A legnagyobb, persze, amin a legtöbb homokzsák van, nem mozdul. A francba – gondolod te is, de nem érsz rá hosszan bosszankodni. Cikáznak a targoncák a raklapokkal, és fél óra alatt felemésztődik a teljes tartalékkészlet. Órákon át lapátolsz, mint a güzü, úgy érzed, hogy egy nagy fekete lyukba töltöd a homokot. Addig maradsz, amíg valóban szükség van rád, aztán elindultok haza. Visszafelé másfél óra az út, pedig újra eltévedtek, csak most szerencsésebb irányban…Hazafelé jóval enerváltabb a csapat, de a hangulat nem változik – hiába, a lököttségre nem gyógyír sem a bórvíz, sem az árvíz. Még napokig bevillannak álmodban a mentés képei: ahogy ragtapaszt teszel az egyik tűzoltó sarkára, hogy a bakancsban tudjon dolgozni, ahogy lapátolsz, ahogy dobálod a zsákokat, ahogy hátraszegett fejjel élvezed, hogy elolvad a szádban a Sport szelet, vagy szétárad az ereidben a pálinka okozta bizsergés… És amíg élsz, hordozod magadban annak örömét, hogy igen, létezik kollektív magyar tudat, ami összehozott mindenkit a bajban, és te mindennek, 2013 júniusában, részese lehettél."