#kávészünetsztori
Belépek a népligeti aluljáróban a BKV jegypénztárba. Veszek sorszámot, 132-es. Előttem egy sportos, fonottszőke, negyvenes hölgy feszeng. Láthatóan percek óta várakozik. Előtte az ablaknál a pénztárosnő terápiás jellegű tájékoztatót tart egy idősebb hölgynek a vármegyebérletről. A hölgy vagy tízszer visszakérdez, hogy „és akkor”, „ez azt jelenti”... Ez azt jelenti, hogy végre foglalkozik velem valaki, gondolom magamban, de nekem belefér, ha a fővárosba utazom találkozóra, mindig hagyok egy pufferórát a szüttyögésre. Mögém érkezik még egy hölgy a sorba. A fonott szőke előttem nagyon sietne, idegesen megfordul, és a kezemben lévő sorszámra pillant. „Oh, I forgat the ticket… Do you speak English?” Mondom, „No, I dont speak English, I better speak Russian, but I understand, what you say” válaszolok, konyhanyelven. „Á, az orosz is jó”, folytatja angolul. „Az oroszt értem, csak nem beszélem, bolgár vagyok.”
Nyomtatok egy sorszámot, a 134-est. A bolgár szőkének átadom az én 132-esemet, hogy ne kerüljek elé a malőr miatt. Erre megérinti a vállamat a mögöttem várakozó 133-as sorszámú hölgy: cseréljünk akkor mi is, így áll fel a helyes érkezési sorrend.
A szőke bolgár hölgynek majd könnybe lábad a szeme, „Amazing! Hungarian people! Amazing!”
A sort feltartó idősebb hölgy közben végez, így ő is az ablakhoz léphet. A pénztáros készségesen segít neki elmagyarázni, milyen útvonalon jut el a céljához. „Amazing!” - ismételgeti kilépve a jegypénztárból, és lekocog a lépcsőn. Még látom a szőke fonatát, ahogy beszáll a metrókocsiba, mivel ugyanarra megyek. „Amazing!” – jut eszembe, és jó nézni, hogy odaér, ahová siet. Nem történt semmi különös, csak kicseréltünk néhány papírfecnit. Nem került semmibe.