A férjem gyárban mérnök, ahol ukrán munkások is dolgoznak. Köztük katonakorú férfiak. (Hagyjuk a dumát, hogy elveszik a magyarok elől a munkát, mert nem veszik. A régióban sok a munkahely, a cégnél folyamatosan keresik az embereket a nyitott pozíciókra). A férjem oktatta is az ukránokat, volt, aki figyelt, volt, aki tett az óráira. Kulturális különbségeinkből fakadó afférjaink voltak és lesznek. Toloncoljuk őket vissza a biztos halálba? Mikor vagyunk polkorrektek a fényes Nyugat szemében? Ha befogadjuk vagy ha halálra ítéljük a menekülteket? Róka fogta csuka.

Annyi háborús felvétel került már elém, hogy azt hittem, nem bőgök többet. Erre a Mandinerben láttam egy képet, ami a kijevi metróállomáson tanuló gyerekeket ábrázol, légiriadó idején, napjainkban. Kamasz srácokat és lányokat egy kupacban a kis füzeteikkel és könyveikkel. Leendő apákat és anyákat - ha hagyják őket élni. És elbőgtem magam újra.

Addig örüljünk, amíg a mi gyerekeink nem így tanulnak.

Közhely, de rögvalóság, hogy reméljük a legjobbakat és készüljünk a legrosszabbra. Ma két éve tart a pokol a szomszédunkban. Uram, irgalmazz!