„Majd a NATO megvéd minket!”- Az önzetlen atyai gondoskodás érzetét kelti ez a köztudatba égett gondolat. Mi vagyunk a kis gyámoltalan gyerekek, akiket ha megtámad valami csúnya bácsi bárhonnantrünnen a nagyvilágból, akkor apu a segítségünkre siet. Minden okunk megvolt elhinni ezt a mesét, hiszen évtizedeken át vetítették nekünk (a kulturális hadviselés egyik kulcsszereplője máig Hollywood), hogy a demokrácia önzetlen, egyedüli védelmezője az USA (és az általa vezetett NATO). Az én generációm – köztük jómagam is -, tátott szájjal csodáltuk az amerikai életmódot és létfelfogást, hiszen a hideg rázott sokunkat az unintelligens, parazita kommunistáktól, a szovjet éra primitív, élhetetlen, dohos dobozától, amibe szabadságvágyó lelkünket zárták.

Sokunkban anno fel sem merült, hogy az amerikai álom olyan rémálmokba fulladhat mint a „demokráciaexport félresikerült kísérletei Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, amelyek nagymértékben hozzájárultak a 2015-ös migrációs válsághoz. Az amerikai intervenció következtében a bukott államiságba – vagy annak szélére – sodort államok közül Líbia az illegális embercsempészet központjává vált, Irak és Szíria romjain az Iszlám Állam (ISIS) terrorkalifátusa volt képes éveken át virágozni, de Afganisztán destabilizálása is komoly biztonságpolitikai kihívásokat intéz Európa felé”*.

Ezek a rémálmok mégsem a mi elménkben szövődtek: zömük a hírfolyamokba veszett számunkra távoli világokból, a 2015-ös migránsválságot pedig a kormány kőkemény fellépésének hatására „megúsztuk”. Hétköznapi emberként a NATO illúziója sértetlen maradhatott egészen addig, míg váratlan meteoritként, a szomszédunkba is be nem csapódott a háború.
Itt lett igazán „meztelen a király”, mára a napnál is világosabbá vált, hogy Bident (Clintonhoz, Bushoz és Obamahoz hasonlóan) nem az önzetlen atyai gondoskodás, hanem – és erre igyekszik használni a NATO-t is –, saját geopolitikai céljai vezérlik.

Brüsszellel karöltve felbujtotta Európát Oroszország ellen (egy EU-n kívüli tagállam felhasználásával, zseniális), s most, hogy nem jönnek be a számításai, itt hagy minket a pácban. Egy Európára dühös Oroszországgal, egy az EU ajtaját verő, pénznyelő Ukrajnával (a szomszédos államokat is terhelő menekülttömeggel), egy rendezetlen, atomizált, közös európai fellépésre képtelen haderővel (számos EU-s és NATO tagállam az ukrán háborúba öntötte fegyverkészleteit). El kell ismernünk, az USA szempontjából ez is zseniális.

Most légy okos, Domokos! Hazánknak úgy kell sakkoznia, hogy Moszkva, és Washington ne ellenségként, hanem megkerülhetetlen geopolitikai tényezőként tekintsen ránk. Úgy kell fejlesztenünk a saját haderőnket, hogy ha bárki idepörköl, képesek legyünk érdemben reagálni, ne csak pislogjunk, mint a béka az eget kémlelve, hogy mikor ér ide a NATO (ez eleve szövetségesi követelmény is).

„Az orosz-ukrán háború következtében az Európai Unió hirtelen és megállíthatatlan militarizáció előtt áll”* A háborút nem mi akartuk. A szomszédos Ukrajna tragédiája intő példa: úgy kell sakkoznunk, hogy a nagykutyák küzdelmében Magyarország soha ne lehessen csatatér.

*Az idézetek a 2023/3 Kommentár folyóirat „Független Európa – Az európai stratégiai autonómia lehetőségei” című, Bíró András jegyezte cikkből származnak. Jó szívvel ajánlom azoknak, akiket érdekelnek az európai katonai önállóság feltételeinek kérdései.