Egyik kedves kommentelőm írta, hogy bár egyetért több ponton a miniszterelnök érvelésével, azt nem róhatja fel a brüsszeli bürokratáknak, hogy meg akarják emelni a fizetésüket, mert a magyar képviselők is meg szokták emelni a magukét. Jómagam őszintén szólva nem követem a béremeléseket, egyik kormánynál sem tettem. Engem sosem zavart, ha egy képviselő jól keres, akkor sem, ha kormánypárti, akkor sem, ha ellenzéki. Aki komolyan veszi a képviselői munkát, annak irdatlan felelősség van a vállán, és eleve kitett a nemtelen támadásoknak: a közéleti szerepvállalás sem fenékig tejfel.

Szerintem tehát nem azzal van a baj, ha egy képviselőt megfizetnek, hanem azzal, ha nem végzi el a rábízott feladatot, vagy ami rosszabb, becsapja, elárulja a választóit, a hazáját, ill. mondjuk az Európai Bizottság esetében azoknak a tagállamoknak a szövetségét, amelyeket képvisel.

A hazai képviselőinket számonkérhetjük, ítéletet mondhatunk a választásokon arról, megérdemlik-e a fizetésüket vagy sem (aki azt sérelmezi, hogy a „civil munkahelyeken” ez sokkal gyorsabb folyamat, annak javaslom a politikai pályát: ítélkezni bizony könnyebb róla, mint eredményesen boldogulni benne). Az Ursula von der Leyen-féle brigáddal azonban abszolút egyoldalú a kapcsolatunk: döntéseik, diktátumaik drámai hatással lehetnek az életünkre (pl. engedjük be a migránsokat és addig pénzeljük Ukrajnát, amíg semmink sem marad), ők viszont teljesen elérhetetlenek, nem tudjuk számonkérni őket.

Szóval én egyetlen képviselőtől, sem jobbostól, sem balostól nem sajnálom a pénzt, ha a választóiért, hazájáért/szövetségi struktúrában pedig szövetségeseiért dolgozik, mert aki komolyan veszi ezt a munkát, annak kőkemények a mindennapjai.
Ursulánál viszont szimpla hazaárulást (szegény németek) és Európa-árulást látok. Tőle és a sleppjétől sajnálom a pénzt, igen.