Elkapta valami ragadozó a nyuszit. A szívem szakad meg. Nem, nem dísznek tartottam, eredetileg három volt, a faluban egy hölgynél túl nagy lett a szaporulat, lekvárokért adott cserébe nyuszikat, nekem meg mindig sok lekvárom van. Elhoztunk három nőstényt, egyet később elcseréltünk egy bakra, a két lányzó megbetegedett, úgyhogy levágtuk, nem én, hanem egy barátunk megmutatta, hogy kell, mert amúgy is meg szeretném tanulni. A nyúzás és a feldolgozás egyébként nem olyan nehéz, mint gondoltam, a másodikat már egyedül csináltam. Baromfival ugyanígy vagyok. Ahogy gyerekkoromban láttam a nagynénjéméknél, én is szeretném megtanulni levágni és helyesen feldolgozni a csirkét, tyúkot, kacsát, mert igen, teljesen normálisnak tartom, visszatérni a hagyományos vidéki léthez, minél közelebb az önfenntartáshoz. Egy olyan rendszerhez, amiben tisztelik, rendesen tartják az állatokat (innen ered a „boldog csirke” fogalma), de természetes módon levágják és fogyasztják őket. Ilyen a disznóvágás élménye és, ami még megvan gyerekkoromból, nagy lavórban forráztuk le a tyúkot, hogy könnyen meg lehessen fosztani a tollától. Olyan húsleves lett belőle, amilyet azóta sem ettem.

Dunaújvárosban nőttem fel, úgyhogy minden állatosdi nyári kaland volt csupán, és évek óta tervezem, hogy végre beletanuljak, de először eleven, lélegző konyhakertet kellett varázsolnom a beteg szőlő helyére a kis házhoz tartozó telken, amikor kiköltöztünk vidékre.
Visszatérve a nyuszira, pont most terveztük bővíteni az udvarát, venni még pajtásokat mellé, meg baromfiakat, erre elpusztítja szegényt valami dög.

Ez is teljesen normális amúgy, de minden gazdát megviseli az ilyen, akkor is, ha egyetlen állatról van szó, akkor is, ha többről (az már nyilván anyagi kár is egy komoly állományban), mert drámai és igazságtalannak érzi az ember. Fogjon a ragadozó vadnyulat meg fácánt, ne haszonállatokat. Persze utóbbi könnyebb préda.

Az is jogos, hogy ki a fenét érdekel egyetlen nyuszi, a háború kellős közepén. Morbid, de amikor a férjem felhívott a kertből munkába menet, hogy mi történt, összecsúsztak a fejemben a képek az értelmetlen halálról, és sokkal jobban megviselt a tapsifüles pusztulása, mint sok-sok évvel korábban (tartottam már régebben néhány nyuszit, megölte őket a kutya). Most minden elmúlás valahogy sokkal jobban megérinti az embert… Mindegy, eltemetem a cica mellé, akit megmérgeztek tavaly, és elmondom a szokásos napi imám a békéért, hogy egészségesen tudjam kezelni az állatok távozását, ahogy eleink tették, és ne bőgjem tele a párnám, ha elpusztul egy nyulam.