Nemmel szavaztam az EU-ba való belépésre a 2003-as népszavazáson. Nem vagyok rá büszke, majdhogynem apa-cukával döntöttem így huszonévesen, és pusztán azért voksoltam az elutasításra, mert rossz előérzetem támadt. Leginkább az aggasztott, hogy fogalmam sem volt arról, hosszú távon mit is jelent számunkra a tagság.

Kicsit olyan ez, mint amikor nagyon megfázik az ember, sajog a feje, eldugul az orra, hasogat a füle, leveri a betegség, ami korlátozza a hétköznapi életvitelében, s abban, hogy egyről a kettőre jusson. Kiszolgáltatott helyzet. Nyilván gyors gyógyulásra vágyik, elmegy az orvoshoz, aki erős antibiotikumot ír fel. A doktor figyelmezteti, hogy szedje be az utolsó szemig a gyógyszert, akkor is, ha már jobban van, hiszen ha nem tesz így, az antibiotikumokra rezisztens, ellenálló kórokozók száma nő.

Szóval az ember bekapdossa a bogyókat, a tünetek néhány nap után enyhülnek, majd a közérzete kifejezetten jobbra fordul. Nincs kedve már tovább szedni a gyógyszert, de tartja magát a dokival való megegyezéshez. Aztán elkezd fájni a gyomra, kerülgeti a hányinger. Igaz, az orrdugulás és fülfájás már elmúlt, de kínozza a többi tünet, mígnem kiderül, hogy allergiás az egyik összetevőre.

Pont így vagyok az unióval. Számtalan tagadhatatlan előnnyel járt, sok tekintetben segítette az egykor keleti/szovjet blokkhoz tartozó országunkat a beteg zsibbadtságból való magához térésben, elég csak az épített környezetre („készült az Európai Unió támogatásával”), a kereskedelmi, diplomáciai kapcsolatok felpezsdülésére gondolunk.

De aztán egyre-másra érkeztek a szurkák Brüsszelből, jogállamisági eljárás így, uniós pénzek visszatartása úgy. Amikor már nem volt elég hely a számukra a bosszantóan sokadszor választást nyert Orbán vudubabáján több tűnek, elővették a magyar egyetemistákat. És már nem csak szúrtak, döftek. Az Erasmus ügynél tán nincs lejjebb. Bár számos nyugat-európai országban található, alapítványi fenntartású egyetemen bevett gyakorlat, hogy egyes testületeiben politikus is ül, az Európai Bizottság azon egyetemek diákjait nem célozta meg. A magyar hallgatókat viszont igen. Kétségkívül ügyes politikai húzás a magyar kormány ellen, de az egyetemistákra nézve gusztustalan, és védhetetlen. Visszatérve a korábbi hasonlatra, ez volt számomra az antibiotikum-kúra gyomorfájós szakasza.

Az unió ócska krimibe illő korrupciós botrányának kapcsán viszont már a hányinger kerülget. Miközben Ursula von der Leyen az EU vezetőjeként a Davosi világgazdasági fórumon megint a nem uniós tagállam Ukrajnával törődik, az uniós polgárok jövőjének rovására, tövig kotorászva a zsebükben, addig mi folyik Brüsszelben? Kiderül, hogy a baloldali EP alelnök csak egy a vesztegetési botrány lehetséges érintettjei közül, és a belga rendőrség szerint az eddig kiderült esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Hab a tortán, hogy nemrég az egyik Coviddal foglalkozó bizottság kitiltotta az Ursula férjéhez köthető Pfeizer lobbit az EU-ból, mivel az nem volt hajlandó együttműködni a botrányos vakcinavásárlások tényfeltárásának ügyében.

Mindezek ismeretében érdemes megnézni Szijjártó Péter CNBC riporterével készült interjúját. A riporter deklarálja a magyar kormány háborúhoz és szankciókhoz való hozzáállása kapcsán, hogy „a pragmatizmus ideje lejárt” (ami kábé annyit tesz, hogy a józan gondolkodás idejétmúlt), és lazán a magyar külgazdasági és külügyminiszternek szegezi a kérdést: „Ön szerint Magyarországnak a jövőben is EU tagnak kell lennie?” Még jó, hogy nem egyenesen azt kérdezi, mi a fenét keresünk mi az unióban? Az ember esze megáll.

Egyszer egy kommentelő azzal vádolt, hogy én érzékenyítek az unióból való kilépésre (mondjuk nem indokolta meg, hogy mivel). Én? Brüsszel az, amelyik felismerte, hogy hiába érzékenyíti a háborúra, a genderkatyvaszra és az erőszakos migráció elfogadására a magyarokat. Ezért támad vég nélkül, válogatatlan eszközökkel. (Békés Márton történész fogalmazta meg igen frappánsan: „Magyarország az EU számára elpusztítandó szuverenista tűzfészek”.)

Brüsszel az, amelyik elárverezte a saját becsületét. Az átláthatóságról és jogállamiságról papol, miközben velejéig korrupt. Bort iszik, és vizet prédikál. Mi küzdünk a háborús inflációban elszabadult árakkal, az ezzel járó nehézségeket soha nem fogják magukénak érezni azok az EP képviselők, akiket a közel-keletről, az USA-ból, meg még a jó isten tudja, honnan tömnek degeszre bőröndnyi pénzekkel. Pláne, ha még a „börtön” is, ahová kerülnek, nem más, mint egy kényelmes motel.

Persze könnyű lenne ezek után otthagyni az EU-ban csapot-papot. A hirtelenség azonban sosem jó tanácsadó. Főleg – mondjuk ki – a harmadik világháború küszöbén. Nincsenek rá konkrét adataim, sajnos nem emlékszem rá, melyik műsorban hallottam, hogy egy felmérés szerint a magyar társadalom máig uniópárti, a „még mindig jobb bent, mint kint” elve alapján. Nekem sem azzal van bajom, amire eredetileg létrejött az unió, hanem azokkal a vezetőkkel, akik fényévekre távolodva a fennen hangoztatott céloktól, júdáspénzért elkótyavetyélik Európát, miközben a valódi magyar demokratikus értékekbe kötnek bele folyton, pofátlanul.