🪖Amióta a bajtársak bevittek sötétben az erdőbe – szó szerint, és átvitt értelemben is – nem hallgatok zenét futás közben. Korábban mindig pörgős taktusokra futottam, mert az ugyebár felturbóz, plusz löketet, energiát ad. Amikor már lóg a nyelved, és úgy érzed, nehezedre esik a folytatás, akkor lendít rajtad egy nagyot. Erre szocializál a világ: nem elég, hogy hajtod, hajtatod is magad.

Amikor a bajtársak bevittek az erdőbe a déli határon az egyik éjszakai járőrözés alkalmával, négyen voltunk, oszlopban haladtunk, engem soroltak be harmadiknak. Két fiatal előttem, egy „veterán” utánam. Még a lélegzetvételemre is vigyáztak.

Ők úgy tájékozódtak a mindannyiunk számára ismeretlen terepen, miként én, fényes nappal abban a belvárosban, amiben már számtalanszor megfordultam, és jól emlékszem, merre van a bolt, a kávézó és a posta… Na, hát az erdőben azt sem tudtam, merre vagyok arccal.

️A srácok viszont a beazonosítható természeti elemekre (emerre egy vízfolyás, amarra egy tisztás), hangokra, szélirányra, szagokra, ösztöneikre és tapasztalataikra figyeltek. Mindig odasúgták, mit miért csinálnak. Mikor kapcsoljam le a fejlámpát, mire ügyeljek, meddig maradjak mozdulatlan. A sok hátrahagyott szemétből, „fészekből” és csapásból látszott, hogy a migránsok kedvelt gyülekezőhelyein és útvonalán jártunk.

Még mielőtt valamelyik fotelmindentudor beletüsszentene a kommentszekcióba: igen, van különbség az erdőt járó kirándulók és a migránsok nyomai között. Erről is fogok mesélni majd, és ezúton kérem szíves türelmeteket a déli határról való beszámolóhoz. Több riportot is rögzítettem a határon velem egyidőben szolgáló katonákkal. Az anyagok feldolgozása időt vesz igénybe, szinte biztos vagyok benne, hogy hetekbe telik, míg közzéteszem a videókat, ugyanakkor annyit ígérhetek, hogy érdemes lesz megnézni őket.

️Visszatérve az erdőbe, a bajtársak között döbbentem rá, hogy hiába élek vidéken, lélegzem együtt a természettel (legalábbis azt hittem)… eddig elfutottam a lényeg mellett. Ha nem lettek volna velem a többiek, a jó ég tudja, mikor találtam volna vissza. Ezért írtam az elején, hogy átvitt értelemben is bevittek az erdőbe, a saját önismeretem sűrűjébe. Az egyetemen azt is megtanultam, hogy „ugrálnak az elektronok” a fotoszintézis során a zöld színtestekben. Ez is eszembe jutott a fölénk magasodó fekete lombkoronák között. Milyen vicces, gondoltam magamban, de azért azt sem ártana tudnom, hol a molyban vagyok, és mihez kezdenék, ha nekem kellene vigyáznom magamra és a társaimra. Buktam a tesztet, de nem szégyen ez. Amit nem tud az ember, azért van, hogy megtanulja. A seregben lehetőségem nyílik arra is, hogy gyakoroljam a terepen való tájékozódást. Minden ilyen élmény megerősíti bennem, hogy jó döntés volt a tartalékos katonai szolgálat vállalása. Amennyit kér, annyit vissza is ad, hiszen a civil életben is hasznosítható készségek, képességek fejlesztésében is segít.

A fotó ma reggel, futás előtt, a kertünk végében készült. Ezzel le is tettem a telefonomat. Már nem éreztem késztetést arra, hogy bekapcsoljam a zenei doppingot. A természet jeleire, hangjaira figyeltem, és felfedeztem egy csomó újdonságot azon az útvonalon, amelyen évek óta futok. Amikor pedig úgy éreztem, fáradok, de még beleférne egy kis hajrá, simán erőt vettem magamon, magamtól.

Tiszta sor. Jobb érzés ;)