Láttam egy hirdetést, amiben egy fickó arról kérdezi AI-t, hogy mit tegyen, mert szeretne tudni angolul, de nincs motivációja a tanulásra. A program azt ígéri, hogy meghozza a kedvét személyre szabott motivációs struktúrával. A pasas elámul: micsoda varázslat! Nem varázslat, tudomány – válaszolja a gép. Tényleg az. Tudósok dolgoznak azon, hogy meghozzák a kedvünket bármihez, amitől korábban a kényelemiparral elvették. Azt veszem észre magamon, hogy tudatosságot viszek korábban ösztönösen vezérelt dolgokba: tudatosan vásárolok, tudatosan válogatom a híreket, tudatosan használom a programokat. A tudatosság dicséretes, és éppoly energiazabáló, akár a tudattalan sodródás a vegetatív ösztönlény szintjén.

Korábban frusztrált, hogy fél életen át tanultam zömében magamtól oroszul, és még mindig nem tudok elég jól. Most már büszke vagyok arra, amennyit tudok, mert nem egy géptől vártam, hogy meghozza a motivációmat. Biztos nem értem el egyedül annyit, mint amennyit képes lenne belém táplálni egy erre fókuszált program. De nem égtem ki, van kedvem ahhoz, hogy felismerjem a pikírt humort egy Putyin beszédben vagy rájöjjek, miért jelent mást egy felszólítás egy hétköznapi vagy egy katonai szituációban. Megőriztem a rácsodálkozás képességét és van motivációm ahhoz, hogy tanuljak. Hogy százszor térjek vissza egy kifejezéshez, ha még mindig nem értem/tudom. A folyton újrakezdéstől és a kitartástól vagyok erős, és ezt az erőt az élet minden területén kamatoztathatom. A tanulás elviselhető szenvedés, és a szenvedés gyümölcse az öröm. Így van ez jól.