Kell-e félni a medvétől?
Persze, hiszen ismerjük a székely mondást. De most nem arról a medvéről lesz szó. Hanem az elsőként Shakespeare-nél felbukkanó, az 1800-as évektől kezdve egyre gyakrabban használt, majd a XX. században végképp elterjedt metaforáról. Amely Oroszországot medvéhez hasonlítja.
Szóval kell-e félnünk Oroszországtól? Ha szüleink, pláne nagyszüleink generációját kérdezzük, akkor a válasz egyértelmű. Olyan szocializációs minták, olyan mélyre ivódott, zsigeri (sokuknál gyerekkori) benyomások, beidegződések dolgoznak a fejükben, amelyek egész egyszerűen kitörölhetetlenek, felülírhatatlanok. Akik személyesen átélték a Nem szovjet megszállást, 1956 megtorlását, ők olyan rettegésen, nyomasztó létbizonytalanságon mentek keresztül, amin – teljesen érthető módon – soha nem voltak vagy lesznek képesek túltenni magukat. csak a harctéren bekövetkezett pusztítás, hanem még inkább a hétköznapi emberek által átéltek, a szovjet katonák fosztogatásai, az általuk elkövetett nemi erőszak, a barbár, állatias gátlástalanság, amit sugároztak magukból. Ezek az éveken át tartó atricitások a nácik által el- és meghurcolt zsidók traumáival megegyező, életre szóló sebeket okoztak a magyar emberek számára. A kommunizmus évtizedei konzerválták ezeket a beidegződéseket: bár az atrocitások alábbhagytak, de a szovjet hadsereg jelenléte, az ő szuronyaik árnyékában fenntartott totalitárius rendszer továbbra is félelemben tartotta az ország (és úgy általában Kelet-Európa) lakosságát.
A kommunizmus fizikai áldozatai közül a legtöbben már nem élnek, akik még igen, ők még gyerekek voltak, amikor ezek történtek, de a következő generációnak olyan mély, személyes élményeket adtak át, olyan sztorikat meséltek, amik szintén gyökeres – és megint csak érthető – oroszellenességet alakítottak ki bennük is. Mind egyéni, személyes okokból, mind pedig össztársadalmi szempontból, a politikai viszonyok által széles, szinte össztársadalmi „közmegegyezés” alakult tehát ki az oroszokkal szemben. Kivételt mindössze néhány speciális, a rendszert működtető haszonélvező jelentett, de igazából még a szervilis moszkoviták is féltek Moszkvától, ahol rendre a szőnyeg szélére állították őket.
Az oroszokkal, pláne a Szovjetunióval szembeni viszolygás Európa keleti felén bőséges saját tapasztalatokon alapult. A nyugatiak nem rendelkeztek ezekkel a tapasztalatokkal, így bőven akadtak köztük idealisták, akik őszintén hittek a kommunizmus világjobbító eszméjében. (Meg persze voltak ügynökök is, akik kifejezetten a Szovjetuniónak dolgoztak.) Ők egy darabig marginalizálva voltak, Amerikában McCarthy szenátor idejében kifejezetten üldözték őket, de a jólétben gyorsan elhülyülő nyugatiak, különösen az egyetemi értelmiség könnyen a marxizmus lelkes rajongójává vált. Először a diákságot fertőzték csak meg a különböző szlogenekkel, az egyenlőség, az ingyenesség ígéretével, azzal, hogy nem keményen dolgozni kell a sikerért, hanem az állam bácsi majd mindent megad, csak el kell venni a gazdagoktól. A 90-es évekre aztán szép lassan ezek az indoktrinált diákok felnőttek, pozíciókba kerültek, és átvették az irányítást a tömegkultúra területén is. Így lett Hollywood konzervatív erődítményből a neomarxizmus fellegvára, így lettek a filmek egyre szélsőségesebben Amerika-, hagyomány- és normalitás-ellenesek. A folyamat öngerjesztővé vált: a balos ideológiával átszőtt filmek, egyéb popkulturális alkotások hatására a fiatalok egyre nagyobb tömegét vonzották be a hagymázas, neomarxista eszmék, míg végül a gazdaságot is elérték. Ma már a nagy cégek vezetői is egy sajátos, technológiai utópia megvalósításában hisznek, és ezen dolgoznak. Módszereikben, gondolkodásukban megmaradtak kapitalistának, de abból is az ipari forradalmat, a vadkapitalizmus korai szakaszát idéző módon: gátlástalanul kihasználják a munkaerőt, tönkreteszik vagy bekebelezik a kisebb versenytársakat, egyeduralomra törekednek. De mindezt nyakon öntik egy nagy adag bullsittel a globalizmusról, a sokszínűségről, a toleranciáról, stb.; így a dolgozók önfeledten bólogatnak, és elhiszik, hogy az őket személyes pórázon tartó óriásvállalat a javukat akarja. És az a vicc – vagy inkább abszurditás – ebben, hogy a cégvezetők maguk is elhiszik ezt. Az egyetemeken kapott indoktrinációt követően a nagy jóeNberkedésben, a semmitmondó, üres szlogenek pufogtatásában annyira önmaguk hatása alá kerülnek, hogy őszintén nem veszik észre, hogy az általuk vezetett cég mennyire gátlástalanul kizsákmányolja a természeti és emberi erőforrásokat. Amikor az elit tagjai a benzinzabáló privát repülőgépeikkel megérkeznek a klímakonfrenciára, tényleg elhiszik, hogy ők most megmentik jöttek a bolygót. Amikor a saját lakosságuk jövedelmi igényeihez, anyagi elvárásaihoz képest annak töredékéért vesznek fel indiai, pakisztáni, bangladesi, stb. dolgozókat (már nem csak takarítani, hanem magasabb képzettséget igénylő munkákra is), akkor tényleg meg vannak győződve róla, hogy ők ezt most emberbaráti szeretetből, a diverzitás, társadalmi mobilitás, befogadás, tolerancia és mindenféle egyéb jelszavak alatt teszik. És aki ezekkel nem ért egyet, bírálatot fogalmaz meg, azt természetesen megbélyegzik, kirekesztik, ellehetetlenítik.
Mindezeknek persze külön cikket lehetne/kellene szentelni, de a mai témánkhoz is kapcsolódik. Az amerikai és nyugat-európai világban egyre uralkodóbb mentalitás ugyanis pontosan megegyezik azokkal a marxista-kommunista elvekkel és módszerekkel, amelyeket az állandó mumusként ábrázolt ősellenség alkalmaz: Kína. Az emberek mindennapi viselkedésének folyamatos kontroll alatt tartása, a központilag meghatározott és elvárt viselkedésmintáktól való eltérés büntetése, az emberek magánéletére is kiterjedő megfigyelés pont ugyanúgy zajlik. A különbség csak annyi, hogy ott, keleten a nevében is Kommunista Párt irányítja ezt, az általa (rész)tulajdonolt technológia vállalatoknál kifejlesztett eszközök segítségével, itt nyugaton pedig a technológiai cégek teszik a saját eszközeikkel, politikai ellenállás nélkül, mivel a kezükben tartják az amerikában Demokratának, Európában hol szocialistának, hol liberálisnak, hol zöldnek nevezett, valójában egyre inkább kommunista pártokat. Mindkét helyen ugyanolyan államkapitalizmus épül: monopolhelyzetű, megkerülhetetlen, az állammal totálisan összefonódott, profitmaximalizáló nagyvállalatokkal, és kiszolgáltatott helyzetű, de annak sokszor tapsoló, agymosott, robotként viselkedő „alattvalókkal”. Ami Kínában ugyan nem meglepő, hiszen ott a közösségnek, az azt irányító hatalomnak való alárendelődésnek évezredes hagyományai vannak. Az egykor szabadságukra, önállóságukra büszke nyugati népek zombiasítása viszont némileg meglepő módon, de mindössze néhány évtized alatt sikerült a fogyasztói társadalom közepette.
Mi történik eközben Oroszországban? Látszólag semmi különös. Hiszen ott is tarol a fogyasztói társadalom. Inkább a kínaihoz hasonló módon; a központi kormányzat által preferált oligarchák irányítják a gazdaságot, de az utóbbiak – a Szovjetunió összeomlását követő zavaros, vérzivataros időkben – olyan vagyonra és hatalomra tettek szert, hogy nekik is komoly befolyásuk van a politikára. Tehát az amerikai ás a kínai állam-kapitalizmus sajátos hibridje van jelen. Ebben a helyzetben sikerült Putyinnak kialakítani egy status quo-t. Konszolidálta az elnöki hatalmat, egymás ellen fordította az oligarchákat, így külön-külön ki tudott egyezni mindegyikükkel (amelyikkel nem sikerült, azt eltetette láb alól, mert – elődjével Jelcinnel ellentétben – már megvolt hozzá a megfelelő ereje, és nem is tudtak összefogni ellene), és stabilitást, prosperitást hozott Oroszország számára. Persze, hullámokkal, válságokkal, a társadalom különböző rétegei számára egyáltalán nem egyforma mértékben – de hát ne áltassuk már magunkat azzal, hogy nyugaton ez máshogy lett volna.
Elegáns módszerekkel építette ki és gyakorolja Putyin a hatalmat? Nem. Hatékony, működőképes, a lakosság többsége számára kielégítő az ottani rendszer? Igen. Vannak, akik lázadnak? Vannak. És meg is bánják. De megint csak ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez nyugaton olyan nagyon másként lenne azokkal, akik ténylegesen a rendszer ellen lázadnak. Ma annak a kolorádói cukrásznak, aki vallási okokból megtagadta, hogy egy homoszexuális pár számára esküvői tortát süssön, a „felvilágosult”, politikailag korrekt maffia tönkretette az üzletét. Aki kritizálni merészeli a szivárványos vagy a BLM mozgalmat, a bevándorlókat vagy a kritikai fajelméletet, azt kirúgják a cégtől vagy a tanári állásából, és persze azonnal letiltja a Facebook és a Twitter. Ki kell mondani: semmivel nincs ma nagyobb szólásszabadság nyugaton, mint Oroszországban vagy Kínában.
Oroszországot egy dolog azonban jelentősen megkülönbözteti mind Kínától, mind pedig az USA-tól: Oroszország „bezárkózott”, izolacionista politikát folytat. Valami olyasmit, mint Kína korábban évszázadokon át, vagy az Egyesült Államok a XIX. században. Persze, kereskedik, hiszen elsősorban abból él, hogy a gazdagon rendelkezésre álló nyersanyagait exportálja, a számára kevésbé elérhető ipari, mezőgazdasági termékeket pedig importálni kényszerül. Emellett valóban komoly katonai ereje van még mindig. De ezt az erőt azért tartja fenn, hogy senkinek ne jusson eszébe megtámadni, lerohanni, elvenni a nyersanyagait – vagyis mai, nyugaton használt kifejezéssel „odaexportálni” hozzá a demokráciát.
Oroszországnak ma egyáltalán nincsenek hódító, katonai ambíciói. Megváltoztak volna? Nyilván nem. Hanem Putyin egyszerűen józanul gondolkodik. Ráadásul ex-KGB-sként végképp pontosan tudja, milyen óriási erőforrásokat, anyagi áldozatokat követelt meg a szovjet birodalom fenntartása, hatalmas katonai erők állomásoztatása más országokban. Épeszű ember Oroszországban nem akar még egy ilyen kalandot. Az előzőbe konkrétan belerokkantak. (Persze, ilyenkor lehet jönni a Krím félszigettel… De aki kicsit is ismeri a történelmet, és nem csak az Indextelexen olvasott Ukrajnáról, az tudja, hogy a Krím 80%-ban oroszok lakta vidék, és korábban Oroszországhoz is tartozott; Hruscsov egy hirtelen – városi legendák szerint részegen – támadt ötlet alapján adta ajándékba Ukrajnának – ráadásul úgy, hogy akkor mindkét „ország” a Szovjetunión belül volt. Tehát akárhogy is nézzük, a Krím eléggé jogosan az oroszoké, és a népszavazásnál ha voltak is szabálytalanságok, garantáltan elsöprő többség szavazott Oroszország mellett, Ukrajnával szemben.)
Szóval abszolút tisztában van vele, hogy mennyire nem érné meg az orosz haderőt külföldön, hódító célokra használni. Azt pedig, hogy még az ideológiáját rá akarná – erőszakos, katonai eszközökkel – kényszeríteni más országokra, megszabni azok államformáját, politikai irányultságát, ezen maga Vladimir is csak jó nagyokat röhög. Pont leszarja ő, hogy ki, hol, milyen elvek alapján szervezi meg, rendezi be az ottani államot. A lényeg, hogy meg tudjon velük állapodni, az orosz érdekeket érvényesíteni tudja. És mivel Putyin, lehet szeretni vagy nem szeretni, de valóban egy nagyon okos ember, maximálisan tisztában van azzal is, hogy ezek a megállapodások akkor tudnak sikeresen, hosszú távon is működni, ha a másik fél is jól jár. Ezért bőven hagy annyi mozgásteret, amennyivel az ő érdekei még nem sérülnek, és a másik, kevésbé erős fél sem érzi megalázva, kiszolgáltatva magát.
Egyébként Kína is kb. ugyanezt az irányelvet követi. Félreértés ne essék: a kínai mentalitás, államszervezés, politikai berendezkedés mindig is nagyon távol állt tőlünk. Az erre a konfuciánus alapra rátelepült kínai kommunizmusban, a mai rendszerükben pedig végleg rémes lenne élni. Jó hírem van: nem is kell. Kína ugyanis nem szól bele abba, hogyan szervezik meg az életüket, társadalmukat, gazdaságukat egy-egy másik országban, hogyha ott ő is érvényesülni tud. Kínát annyira kell beengedni, hogy ne akarjon erőszakosan bejönni. Mert be akar, ez elkerülhetetlen; gazdasági ereje predesztinálja, annak fenntartása pedig szükségessé teszi ezt. De ha átléphette a küszöböt, nem rúgja be az egész ajtót. Nem azért, mert olyan cuki, ne legyünk velük szemben se naivak. Egyszerűen mind a genetikai adottságai, mind történelmi-világpolitikai tapasztalatai, mind pedig a józan esze azt diktálja, hogy ne akarja „túlhódítani” saját magát, mert arra ráfázik, nem éri meg. Oroszországnál egy látható árnyalattal erősebben jelen van és befolyásol, különösen a fejletlenebb, afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai térségekben. És ismét ne legyenek illúzióink: gazdaságilag nemhogy Nyugat-Európában, de az USA-ban is. Nem csak az amerikai államadósság nagy része van kínai kézben, hanem már jelentős számú nyugati vállalat is. De Kína pontosan látja, hogy neki ez így jó. A lóvé megy hozzá, ezért nem exportál cserébe ideológiát.
Ma az egyetlen olyan világhatalom, amelyik más népek számára meg akarja határozni, hogyan éljenek és gondolkodjanak, az az Egyesült Államok. Az egyetlen olyan politikai erő, csoportosulás, amely rá akarja erőltetni más országokra az ideológiáját, az a nyugati globalista baloldal. Nem az orosz és nem a kínai. Az előző négy évben volt Amerikában egy átmeneti megtorpanás, visszafordulás a józanság, a békés egymás mellett élés felé, de Joe Biden elnökké emelésével, az őt irányító elit de iure hatalomra kerülésével (de facto sajnos eddig is övéké volt szinte minden hatalom) végképp eluralkodott az uralkodni akarás. Ez ellen küzd ma – egyre bárabban, sikeresebben és egységesebben – Közép- és Kelet-Európa. És ez ellen is kell reálisan küzdenie. A (neo)marxizmus ellen, amit nem a kínai sárkány, hanem a nyugati cukormázas-szivárványos unikornisok akarnak ránk erőltetni. Az orosz medve ellen küzdeni pedig végképp árnyékbokszolás.