(Ez az írásom eredetileg idén februárban jelent meg a Magyar Nemzetben. Jó féléves késéssel ezentúl ide is felkerülnek a cikkek. Kéthetente szombatonként viszont mindig a legfrissebbel találkozhatsz, a "Véleményváró" rovatban, természetesen a lap online oldalán is.)

Elveszítheti-e Oroszország a háborút?

Számít-e, hogy kinek van igaza? A konfliktusban részt vevő felek számára természetesen igen. Hiszen a saját igazuk nevében háborúznak. Hogy kinek van igaza, az persze utólag szokott kiderülni. A történelmet a győztesek írják. Annak lesz igaza, aki megnyeri a háborút. És ezért nincs sok esélye sajnos a békének a közeljövőben. Mert az érintettek sírig ragaszkodnak az igazukhoz.
Az ukránoknak természetesen igaza van. Oroszország megtámadta Ukrajnát. Ezen nincs mit relativizálni. Az ukrán katonák a hazájukat védik. Mi, magyarok is ezt tennénk. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk, bármit is gondolunk a konfliktusról.
Persze, innentől lehet elemezni. És kell is. Természetesen ez a konfliktus nem a semmiből robbant ki. Oroszország nem csak úgy megtámadta Ukrajnát. Az, hogy milyen amerikai machinációk vezettek ehhez a háborúhoz, hogyan hergelték fel Ukrajnát Oroszország ellen, manipulálták az ukrán embereket és a világ közvéleményét éveken keresztül, régóta elemzések tárgya. (Legalábbis azoknál, akiket érdekel a valóság.) Egy korábbi videómban igyekeztem alaposan bemutatni a háború kitörésének okait és körülményeit.
Oroszországnak tehát abban van igaza, hogy a geopolitikai státuszát egy másik nagyhatalom nem volt hajlandó elfogadni, és ehhez felhasznált egy harmadik országot. És ez a harmadik ország maga is „beleállt a sztoriba”. Ki akart törni az orosz medve „öleléséből”, így nem utasította el az USA „ölelését”. Aminek az is része volt, hogy közösen meggyengítik Oroszországot. Az orosz medve pedig azt mondta, hogy „nyet”.
Az USA tehát egy lokális konfliktust szított, pontosabban egy meglévő lokális konfliktusban meglátta a lehetőséget saját érdekeinek érvényesítésére, ezért mindent megtett, hogy a régóta létező, „langyos” feszültségek nyílt háborúvá melegedjenek fel, akár világháborút is kockáztatva. Az áldozatot persze az ukránok hozzák. Anyagilag megterhelő az USA számára is, rengeteg pénzt költenek Ukrajnára, de befektetésnek tekintik. Ezt maga Zelenszkij mondta a Kongresszusban mondott beszédében, amit az amerikai vezető politikusok is megerősítettek. Ez a befektetés az USA-nak nagyon is megéri. Kiszorítja az európai piacról az orosz nyersanyagokat, és rákényszeríti Európát, hogy elsősorban tőle vásároljanak, magas áron. Az Európában előidézett energiaválsággal és drágulással pedig az európai gyárak, üzemek, termelő vállalatok versenyképessége jelentősen csökken, és a helyükre amerikai cégek tudnak belépni. Illetve számos európai cég átviszi hozzájuk a termelését.
Hogy az EU vezetői miért partnerek ebben az önsorsrontó, „kontinensáruló” (Európát hazának azért túlzás nevezni) szemfényvesztésben, azt nem nehéz kitalálni. Főleg annak tükrében, hogy hány EP-képviselőt tartóztattak le (és várhatóan fognak még letartóztatni) a katari botrány kapcsán. Azt képzeljük, hogy csak Katar képes megvesztegetni ezeket a degenerált, beltenyésztett, önmaguk hatása alá került politikusokat? Az USA talán szofisztikáltabb módszerekkel, de még több pénzzel teszi ugyanezt. Talán nincsenek olyan bénázások, készpénzzel teli bőröndök, mint Eva Kaili esetében. Hanem igazgatótanácsi tagságok, SMS-ben elintézett vakcinaszerződések vannak, mint Ursula von der Leyen, a férje és a Pfizer esetében. Az EU háború-párti vezetői így vagy úgy, de mind-mind korrupt, megvásárolt emberek.
És van még egy szempont: a morál. Sikerült elhitetni a nyugati világ közvéleményével, hogy itt a hős ukránok vívják a szabadságharcukat a gonosz (és őrült, rákos, már halott, stb.) Putyinnal szemben. És ez a fekete-fehér narratíva, benne a megszemélyesült démonnal, jól eladható a médiában. És a világ bonyolultabb összefüggéseire, meg úgy általában a gondolkodás luxusára nem különösebben fogékony tömegek könnyen be is veszik. Nem fogják fel, mit jelent az, hogy háború. Pláne, hogy háború a szomszédban. Egyrészt azt képzelik, hogy egy háborúban van jó meg rossz, és ha elég hangosan drukkolunk a jónak, akkor ő megnyeri, és mint a mesében, minden szép lesz. Mi pedig csak nézzük az egészet. Másrészt, hogy facebook-profilképekkel lehet háborút vívni. Meg morállal. Pedig a háborút tankokkal, lőszerekkel vívják. És emberek meghalnak. Sokan.
Döbbenetes, hogy ezt mennyien nem fogják fel. Teljes meggyőződéssel magyarázzák, hogy a még több fegyver szállítása hozza el a békét. Ez totális félreértelmezése annak az egyébként valós ténynek, hogy a béke, a biztonság záloga az erős hadsereg. Ez békeidőben, egy fennálló status quo, meglévő egyensúlyi helyzet esetén valóban igaz. Egy erős hadseregnek elrettentő ereje van, kevésbé kell támadástól tartani. Ha viszont már dúlnak a harcok, akkor nem attól lesz végük, hogy még több puskát meg tankot viszünk ki a frontra. A békét ilyenkor csak úgy lehet elérni, ha a felek találnak valamilyen kompromisszumot. Először tűzszünetet kötnek, majd pedig kölcsönös engedményekkel létrehoznak egy új status quo-t.
„Akkor Hitlerrel is meg kellett volna egyezni?” – jön ilyenkor az újabb olcsó érv. Ez ismét teljes félreértelmezés. A történelemé és a mai katonai-geopolitikai valóságé. Hitlerrel nem lehetett, és senki nem is akart békét kötni. A világhatalomra törő, a status quo-t teljesen átírni akaró, küldetéstudatos (s mindezt a legkevésbé sem titkoló) náci Németországot le kellett győzni. És ezután békére kényszeríteni. (Nem pedig békét kötni.) Ehhez valóban a még több fegyver, még több katona volt a megoldás. És sikerült is. Csakhogy Németországnak nem volt atomfegyvere. (Sőt, 1944-ig még senkinek sem volt.)
Oroszország megítélése nyilván szubjektív. Rengeteg jogos sérelem, rossz tapasztalat van bennünk, főleg a szüleink (s pláne még néhány élő nagyszülő) generációjában a szovjetek által elkövetett gaztettek kapcsán. Az, hogy a mai Oroszország úgy viselkedik-e, mint az egykori Szovjetunió, hogy Putyin napjaink Sztálinja-e, azon szintén lehet vitázni. Ez a vita nyilván külön írás tárgya lehetne. De ha valaki képes túllépni az érzelmi reakciókon, higgadtan vizsgálni Putyin és Oroszország elmúlt két évtizedét, akkor láthatja, hogy egészen más, a katonainál egyszerre olcsóbb, hatékonyabb és szofisztikáltabb eszközökkel, gazdasági úton érvényesíti az ország érdekeit, tartja fenn az érdekszférát. A morális megítélése izgalmas filozófia perceket, intellektuális kielégülést, szellemi maszturbációkat okozhat... ám van egy nagyon fontos tény. Oroszországnak atomfegyvere van. Nem kevés. Sok. A világon a legtöbb. Oroszország NEM legyőzhető.
Sosem volt az, és ezt a régi, gondolkodni képes nyugati vezetők tudták is. Gazdaságilag meg lehetett roppantani a Szovjetuniót, mert nagyon rossz hatékonysággal működött. A természeti kincsek kiaknázásában pazaroltak, a más országokban állomásozó hadseregek fenntartása pedig végtelen pénzeket emésztett fel. A mai Oroszország gazdaságát is sok tekintetben lehet bírálni, a korrupciót, az oligarchákat, a túlságosan egyoldalú, nyersanyagexportra épülő modellt. De Oroszország egyrészt (részben az ott is jelen lévő nyugati technológiának, befektetéseknek, knowhow-nak köszönhetően) ma már sokkal hatékonyabban működik, másrészt nagyon hosszú, sikeres utat tett meg a diverzifikáció, sőt, az önállátásra való képesség felé. Aki ezt nem látja, az közgazdasági analfabéta, és mint ilyen, nagypolitikai döntésekre alkalmatlan. Igen, az egyik szankciót a másik után hozó nyugati politikusok pontosan ilyenek. Oroszország ugyanis nem csak katonailag nem győzhető le, hanem ma már nem is megroppantható gazdaságilag. És ezt sem kell nekem elhinni. Lehet propagandistázni, Putyinpincsizni azokat, akik ezt mondják. Ezek szerint akkor az IMF is Putyin zsebében van. Ugyanis 2023-ra már minimális (0,3%) gazdasági növekedést jósolnak, 2024-re pedig már 2% fölöttit. (Hopsz, azóta az idei 3%-os lett, tehát még jól alá is becsülte az IMF - ne feledjük, még egyszer, ez egy majdem egyéves írás.) Tavaly ilyenkor még 20%-os visszaesésről deliráltak a nyugati hangadók 2022-re. Amiből 1-2% is alig lett. Oroszország tényleg nem győzhető le. Nem kéne akkor mégis inkább valamilyen megoldást találni? Hogy ne haljanak meg további tízezrek, ne váljanak földönfutóvá milliók, ne pusztuljon el teljesen egy egész ország?
De nem. A „béke” szó el sem hangzik. Illetve aki ki meri mondani, megvetés tárgya lesz. Micsoda röhej, nem? Aki békét akar, az a „gonosz”. Mondják ezt azok, akik másfél éve még azon visítottak, hogy Magyarország miért fejleszti a hadseregét és a hadiiparát, miért vásárol tankokat, gyárt helikoptereket...
A békeellenesek szerint a határok sérthetetlenek. Érdekes módon Trianonnal nincs baja ugyanezeknek a széplelkeknek. Pedig Magyarország trianoni vesztesége – arányaiban – jóval nagyobb volt, mint Ukrajna oroszok által elfoglalt területei. És nálunk messze nem éltek kisebbségek akkora arányban, mint oroszok Donbaszban vagy Luhanszkban. Pláne a Krímben. Ezeken a területeken a lakosság elsöprő többsége orosz. Akiket az ukránok éveken keresztól csúnyán vegzáltak. És azt a kérdést is fel kell azért tenni, hogy a területi integritás bármilyen fontos is, de fontosabb-e az emberéleteknél? Vagy akárhányan is meghalhatnak, csak azért, hogy esetleg egyszer majd újra kék-sárga zászló lobogjon a krími hídon??
Na, de miért is drukkolnak egyesek ennyire, mintha egy focimeccset néznének? (Túl azon, hogy amint arról korábban szó volt, nem fogják fel a háború borzalmait.) Nos, meg kell különböztetnünk a drukkerek több típusát.
Vannak az egyébként jó szándékú, derék „igazikonzervatívok”. Ők a szovjeteknek – helyesen – nem képesek megbocsátani. Nem is szabad. De valamilyen furcsa logika, vagy még inkább, csalfa ösztön hatására azt képzelik, hogy a mostani háborúban, az ukránokon keresztül jól bosszút állhatunk az elkövetett gaztettekért. Hogy majd jól megkapja Putyin a büntetését. (Mindazokért is, amiért Leninnek, Sztálinnak, Hruscsovnak, Andropovnak, Brezsnyevnek, stb. valóban járna a büntetés.) De az a szomorú valóság, hogy ezzel nem fogjuk visszakapni azt a 45 évet, amit a szovjet-oroszok elraboltak tőlünk. Viszont ha nem látjuk a valóságot, ha „jól kiszúrunk” Putyinnal azáltal, hogy nem vásárolunk tőle gázt meg olajat, és ezzel lábon lőjük a saját gazdaságunkat, akkor azzal újabb évtizedeket veszítünk el.
A másik brigád, akik béke helyett újabb és újabb fegyvereket akarnak Ukrajnában látni, és ukrán zászlós profilképekkel drukkolnak a fotelból, azok a fizetett balosok. Őket azért pénzelik, elsősorban a USA-ból, hogy az amerikai nagyvállalati érdekek, az olajcégek, fegyvergyárak, befektetési alapok helyi kiszolgálóiként működjenek. Politikai tevékenységükkel, agitációikkal járuljanak hozzá nem csak Oroszország, de Európa meggyengítéséhez is, ezáltal utóbbit tegyék teljesen kiszolgáltatottá, függővé most már nem csak katonailag, de gazdaságilag is az Egyesült Államoktól.
Végül muszáj szólni az orosz drukkerekhez is. Az oroszok nem lettek jó fiúk. Vitathatatlan, hogy ebben a konfliktusban sokkal több igazságuk van, mint amennyit a nyugati világ elismer. A saját szempontjukból teljesen érthető, hogy nem engedhették meg, hogy a NATO egy hídfőállást létesíthessen Ukrajnában. De ettől még súlyos, amit Ukrajnával csinálnak. Az a pusztítás, amit ott végeznek. Igen, felmerül a nehéz kérdés: mi mást tehettek volna? Tudták, hogy Ukrajna, ha formálisan nem is NATO tagként, de amerikai politikai támogatással és katonai kiképzéssel, támadásra készül az oroszok lakta területek teljes visszafoglalására. És még ki tudja, mi minden másra, Oroszország meggyengítéséért.
Nincs tehát jó fiú ebben a konfliktusban. Az ember ösztönösen inkább a megtámadott fél mellé áll. De sokkal könnyebb lenne Ukrajnával szimpatizálni, ha a legkisebb okot is adnák a szimpátiára.