Hindu, muszlim, keresztény... Milyen válaszokat adnak a mindennapi életünk különböző problémáira a nagy világvallások?

A vallások, hitrendszerek mindenütt együtt, párhuzamosan alakultak és fejlődtek ki a társadalmi állapotokkal. Nehéz is megállapítani, hogy tulajdonképpen melyik az ok, és melyik az okozat. Hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Hogy a kialakult társadalmi viszonyokra adtak a vallások magyarázatot, azért, hogy azt könnyeben el tudja fogadni mindenki, főleg akik alárendelt, vesztes, stb. helyzetben érezték magukat. Vagy pedig a vallási tanok, a hitbéli meggyőződések alakították ki a társadalmi tagozódásokat. Az „inspirált” vallások esetében utóbbinak nagyobb szerepe lehetett, hiszen itt egy (vagy több) természetfölötti lény kinyilatkoztatásait követik a hívők. A neki(k) tulajdonított útmutatásokat be kell tartani, az ő akaratuk szent és megvalósítandó. (Nem csak a monoteista vallásokat – zsidóság, kereszténység, iszlám – tekinthetjük „inspirált” vallásoknak, de a hinduizmust is, a maga számos kisebb-nagyobb istenével.)
A vallások tehát nem csak magyarázatot adnak a kialakult helyzetre, szólítanak fel annak megértésére és elfogadására, hanem egyértelműen társadalomformáló erők is. És ez igaz az antropomorf istenek nélküli, „inspirálatlan” vallásokra is. Mind a kínai univerzista hitrendszerek (konfucianzmus, taoizmus), mind a buddhizmus erősen alakították a társadalmi viszonyokat. Nagy tiszteletnek örvendő, de földi halandó személyek (Kung-Fu-Ce Lao-ce, Sziddártha) adták az útmutatásokat. Az inspirált vallásoknál is léteznek ilyen központi alakok (Mózes, Mohammed), de ők a felsőbb lény(ek)től kapják az inspirációt. (Szándékosan nem soroltam utóbbiak közé Jézust, aki a kereszténység központi alakjaként bár földi, hús-vér személy, de Isten fia, a szentháromság része is. Esetében tehát Isten közvetlenül szólt az emberekhez.)
Van tehát hatása a vallásnak az adott közösség, társadalom további alakulására, de a már kialakult (vagy kialakulóban lévő) társadalmi viszonyok, és különösen a természeti körülmények alapjaiban befolyásolták a világ egyes régióiban kialakult hitrendszereket, a természetfeletti erőkhöz való viszonyulást.
Ezt tán a két végletet nézve a legegyértelműbb: Afrika (a Szaharától délre) és a Közel-Kelet. Afrika alapvetőn a bőség földje. Természeti erőforrásokban, élelemben gazdag. (Az éhező etióp gyerekek fotói és a tömeges migráció láttán ezt nehéz elhinni, de tényleg így van. Utóbbi jelenségek már a túlnépesedés és a rossz „menedzsment” miatt vannak. Az európai tudományos vívmányokat átvették, így drasztikusan csökkent a halálozás, viszont épp a hitrendszerük, alapvető kulturális attitűdjük nem változott meg, és továbbra is intenzíven reprodukálódnak. Azaz: tolják ki a gyerekeket, ami a csövön kifér.)
De ennek az egyensúlynak a felborulása nélkül Afrika volt az a kontinens, ahol a természet leginkább gondoskodott az emberről. Jó a föld, minden megterem, az eső bőségesen meg is öntözi, a nap is sokat süt, így be is érik. Tehát szinte tényleg csak be kellett feküdni a pálmafa alá, és magától odahullott a kókuszdió. A természet, „Afrika ősanya” mindent megadott. Ezért a természetnek alakult ki a kultusza. Magukhoz a természeti erőkhöz könyörögtek, amikor valamit szerettek volna. (Vagy esőt, vagy épp azt, hogy álljon el.)
Ezzel szemben a Közel-Keleten (és a Szaharában) pont az ellenkezőjét látjuk: a természet nagyon keveset ad, egyáltalán nem kegyes az ott élő emberek felé. Persze, vannak élhetőbb, termékenyebb területek, létezik az „ígéret földje” – épp ide vezette Mózes a zsidókat. A zsidó vallás pontosan ezt a választ adta a természeti adottságokra, nehézségekre: a kietlen pusztából Isten a kiválasztott népet elviszi a Kánaánba. Ennek erőforrásai azonban korlátosak, tehát egyrészt meg kell védeni a külső ellenséggel szemben (ezért az Ószövetség harcosabb hangvétele), másrészt szigorú belső rendet kell kialakítani, hogy a kiváltságos helyzet fenntartható legyen. (Ezért az Ószövetség szigorú, kirovó-büntető Istene.)
A (zsidó gyökerű) kereszténység is a Közel-Keleten született, de a kiteljesedése már Európában, a Római Birodalom alapjain történt, így egészen más körülményekre, társadalmi állapotokra adott, egészen másfajta válaszokat. (Erre a végén még visszatérünk.)
A szintén zsidó gyökerű, szintén inspirált, monoteista vallás, a szintén a Közel-Keleten szárba szökkent iszlám is a mostoha körülményekre kellett, hogy választ adjon. És a szub-szaharai Afrikához képest ez tényleg a másik véglet: a sivatagban tényleg nincs semmi. Minden csepp eső kincs. Allah ajándéka. És a túlélés egyetlen módja a derék Ali számára a teljes behódolás Allahnak. Azért, hogy legalább azt a néhány csepp esőt biztosítsa.
Míg az afrikai emberben tehát nem alakult ki a kellő ambíció, a korlátok legyőzésére való erőfeszítés, mert nem volt rá szüksége a természet kegyessége, a rendelkezésre álló bőség miatt; addig az arab világban hiábavaló volt bármilyen ambíció, erőfeszítés, mert a természet annyira szűkmarkúan mért, hogy csakis Allah könyörületében bízhattak. Ehhez viszont nagyon szigorú szabályok, ezek által szabályozott társadalmak, és megkérdőjelezhetetlen hierarchiák kellettek.
Az indiai szubkontinens szintén relatíve termékeny vidék. A természet, ha nem is mindig egyenletesen, de periódusonként ismétlődve (monszunesők formájában) biztosította az élelmet. Várni kellett rá (tehát volt jelentősége az „istenek jóindulatának), nem volt korlátlan, és meg is kellett dolgozni érte (tehát nem a „természet ősanya” ajándéka volt). És mivel nem egyformán jutott mindenkinek, kialakultak a vagyoni-társadalmi különbségek. Ezek akár elviselhetetlenné is válhattak, és a társadalmi feszültségek kezelése érdekében valahogy el kellett fogadtatni a helyzetet mindenkivel; azokkal is, akik a legrosszabbul jártak. Ezt a célt (is) szolgálja a hindu kasztrendszer. A szennyvizet, ürüléket pucoló, a legalsó kasztba tartozó „érinthetetlen” hogyan máshogy lenne hajlandó elfogadni a sorsát, mint úgy, hogy ez a világ rendje, amit az „istenek” parancsoltak.
A kínai univerzista „vallások”, a konfucianimus és a taoizmus fura módon sok szempontból egymás tökéletes ellentétei. Kung Fu-ce a szorgalmat (és az ebből eredő gyarapodást is) kifejezetten erénynek tartotta. Ez tükrözi a körülményeket: Kelet-Ázsia nem olyan bőséges, mint Afrika (tehát dolgozni kell), de nem is olyan kietlen és reménytelen, mint a sivatagos Közel-Kelet (tehát érdemes is dolgozni). Ez lehetővé tette a társadalmi-gazdasági fejlődést. Aki dolgozik és elér valamit, az viszont köteles adni a kevésbé szerencsés sorsúaknak is. Így lehetett a társadalmi feszültségeket kezelni.
Lao-Ce és a taoizmus ezzel szemben az ún. „nem-cselekvést” tekintette a legfőbb erénynek; az ambíciómentességet, a (fölöslegesnek tartott) célok kergetése helyett a fegyelmezett és boldog „menetelést” a végtelen úton. Nem véletlen, hogy inkább a tehetősebbek úri passziója maradt, és a kínai társadalomszervezés a mai napig a konfucianizmuson alapul. (Még a maoistáknál is felfedezhető.)
A csendes beletörődés, a célok feladása a buddhizmusban teljesedett ki. Buddha az ember legfőbb céljaként a Nirvánát jelölte meg, és ehhez meg kellett szabadulni nem csak az ambícióktól, de a vágyaktól, érzelmektől is. Nem érzéketlenné válva, hanem minden teremtmény (köztük a fűben lapuló hangyák) felé ugyanazzal a kedvességgel és szeretettel viszonyulva. Nincs különbség, nincsenek számunkra kedvesebb és kevésbé kedves emberek. Vagy akár tevékenységek. Mindent ugyanolyan egységes, belső elégedettséggel szemléljünk, mert minket ez az egész nem érdekel, úgysem tart sokáig, megyünk a Nirvánába...
A kereszténység Menyország-képe máshonnan ered. Jézus követői az első századokban üldözésnek voltak kitéve. Egyetlen reményük a túlvilág volt. Miután azonban a kereszténység Európa-szerte államvallássá lett, ott derült ki igazán, mennyire jó arc volt ez a Jézus. Aki nem csak az egyes emberek számára hozta el az Atya kegyelmét (és földöntúli boldogságát), hanem az ő tanain alapszik Európa prosperitása, másfél évezredes fejlődése és dominánssá válása. Európában ugyanis szintén nem mostohák a körülmények, de messze nincs Afrika korlátlan természeti bősége sem. Tehát itt is dolgozni kell és érdemes. Viszont az, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, ráadásul szabad akaratot is adott neki, ez olyan plusz „löketet” adott neki, amely újabb és újabb teljesítéményekre sarkallta. A kínaiaknál az ambíció megvan, de ez a fajta szakrális eredeztetés, hogy mi Isten akaratának földi végrehajtói vagyunk, ez hiányzik. A kereszténység tehát azt a választ adta az élet kérdéseire és nehézségeire (a zsidó gyökerekre alapozva), hogy „hajtsátok uralmatok alá a Földet és annak élőlényeit, mert ti vagytok a teremtés koronái”.
Még ha néha – joggal - méltatlannak is érezzük magunkat erre a címre.

Ez az írásom eredetileg idén januárban jelent meg a Magyar Nemzetben. Jó féléves késéssel ezentúl ide is felkerülnek a cikkek. Kéthetente szombatonként viszont mindig a legfrissebbel találkozhatsz, a "Véleményváró" rovatban, természetesen a lap online oldalán is.