Album Folytatódik a poszt- és videó-sorozat, melynek cé...

Album Félig ismert Magyarország 2. - A Balaton mögött

Folytatódik a poszt- és videó-sorozat, melynek célja, hogy együtt ismerjük meg egy kicsit jobban hazánkat. Nem titkos, eldugott, felfedezetlen helyeket próbálok felkutatni és bemutatni; tehát nem az „ismeretlen Magyarországról” van szó. Hanem olyan tájakról, amelyekről tutira hallottunk, de általában csak felületesen; vagy akár jártunk is már arra, de csak futólag vagy célirányosan. Pedig mindig érdemes egy kis időt eltölteni, megnézni nem csak a helyi nevezetességeket, de kicsit belassulni, magunkba szívni a környék atmoszféráját is. Szöveggel és fotókkal igyekszem átadni ezekből az atmoszférákból, amennyit csak lehet. (A képekből mindig készül egy szelfis meg egy sima „tájképes” verzió is; lehet választani, attól függően, hogy kit mennyire zavar, ha én is ott vagyok a képen. )
Ezúttal a Balatontól nyugatra, észak-nyugatra kalandozunk, a Kis-Balaton környékén és a Zalai-dombságban. Részben azért fogalmazok így, hogy „a Balaton mögött”, mert nem csak Budapestről, de egész Kelet-Magyarországról, sőt, Balatonfőkajártól keletre mindenhonnan nézve-érkezve a Balaton után, a Balaton „mögött” vannak ezek a helyek. Másrészt egy kicsit tényleg olyan, mintha ez a környék a Balaton árnyékában lenne, ahonnan csak nehezen képes előbújni...
Félreértés ne essék, semmi baj a Balatonnal. Olyan unikális, Európa-szinten egyedülálló érték, amit imádunk és meg is kell becsülnünk. De a szokványos pancsolós-lángosozós (ma már hozzá esetleg SUPpolós-borozgatós) programokon túl, a tótól egy kicsit távolabbra is merészkedve remekül össze tudjuk kapcsolni a kellemest a kellemessel.
Ehhez akár egyfajta átmenetet képezhet Keszthely, amely ugyan Balaton-parti település, de üdülővárosnál sokkal több; az „economy class” Siófoknál, és a „business class” Balatonfürednél több, magasabb igényeket is kielégít. Nyilván a Festetics-kastély a fő attrakció: impozáns és gyönyörű, a történelem egy darabja.
Keszthely mellett – és most már tényleg a Balaton mögött járunk – ott van persze Hévíz, amit nyilván mindenki ismer, de kb. úgy, ahogy az előző részben bemutatott Fertő-tavat és a partján található Balfot is: hallott már róla, a nagymamája talán járt is ott, de eszébe nem jutna odamenni. Elvégre nem reumás... Sőt, Hévíz esetében még egy visszatartó tényezőről tudunk: a szóbeszéd szerint tele van orosszal, részben turistaként, részben már ingatlan-tulajdonosként. Nos, a szóbeszéd nagyjából igaz, de ugyanígy van egy csomó német, holland és... igen, ukrán is. Sőt, mostanság az előbbiek (oroszok) is igyekeznek magukat az utóbbinak (ukránnak) álcázni, alkalmazkodva a nemzetközi divatokhoz. Ahol az oroszokat utálni, az ukránokat simogatni kell. Nos, ebben a sorozatban igyekszem max. Szőrmentén érinteni a politikai témákat, ezért maradjunk abban, hogy egyik kutya, másik eb. Meg abban is, hogy bár Magyarország lakosságának döntő többsége – nagyon helyesen – nem veszi át a nyugati elmebajokat így, a féktelen ruszófóbiát sem, de ettől még nem történik tragédia, ha az éveken, évtizedeken át hangoskodó, nagyarcú orosz újgazdagok némi visszafogottságra kényszerülnek.
Ami magát Hévízt illeti, szándékosan kerültem a belvárosi gucci-boltokat (amik a háború miatt erősen megcsappant orosz turizmus híján nagyjából panganak), és nem is a közismert gyógyfürdőt látogattam meg, hanem a kisváros egyik külső, csodaszép részét, amely valaha még külön település volt, Egregy néven. Itt található egy XIII. Században épült (azaz Árpád-kori) kápolna, egy nemrég elkészült kálvária-domb és egy szenzációs kisvendéglő-csárda-borozó is. (Ahova egyébként járnak orosz turisták is, de ott meg angolnak próbálják álcázni magukat, egészen a második vodkáig.) Étlap ugyan nincs – de ez ne tévesszen meg senkit: a tulajdonos minden este, minden egyes asztalhoz odamegy, és mindenkinek a saját nyelvén elmeséli, egy nagy táblára rajzolt állatfejek segítségével, hogy mit lehet enni aznap este. Ökör, marha, szamár, kecske, liba, ilyenek... de olyan szinten finomra, gazdagon, de mégis könnyedre, elkészítve, hogy ízbombával a szánkban, jóllakva, de nem elnehezülve sétálunk le utána a dombról. (Vagy föl a kápolnához, egy kis mozgásért és lelki táplálékért.)
És akkor itt nyílik csak ki igazán a környék kapuja...
Ha délre megyünk ott van a Kis-Balaton, amelyről szintén biztos, hogy hallottunk, de fogalmunk sincs róla. Nem a Balatont kell elképzelni kicsiben, olyannyira, hogy itt nem is szabad fürödni. Lehet viszont horgászni, csodálatos a madárvilág, meg úgy általában a táj, amit a legjobban – hogyan máshogy – biciklivel járhatunk be. Érdemes a Zalavár határában található Kis-Balaton bemutatóházban az interaktív kiállítások segítségével magunkba szívni az ismereteket, majd pedig ugyanitt biciklire pattanva eltekerni a Kányavári-szigetre. Ahová Balatonmagyaródról is el lehet jutni – amúgy is imádom az olyan településeket, amelyeknek a nevében benne van a „Balaton-”, de valójában nem a tó partján vannak. (Balatoncsicsó a kedvencem, írjátok meg kommentben, hogy Nektek melyik...)
A Kis-Balaton másik oldalán aztán ott van Zalaszabar és a kalandpark – megint csak némi személyes, legalábbis „hobbistás” vonatkozással: a műsor főcímének egyes elemei (a kitesurf-ös meg a sízős persze nem, de a mászós-kötélenlógósak igen) szintén itt készültek. És hát a parkból a kilátás... mintha egy kilátóban lennénk, pedig nem. A kilátó majd Hévíznél lesz... gondoltam, de közben egy szürreális élmény kedvéért megálltam a sármelléki reptéren is. Szürreális, mert a viszonylag modern kiszolgálóépület mellett ősrégi mobil-lépcsőket, hangárokat, irányítótornyot láthatunk... és az egész olyan, mintha a Stephen King-féle langolierekbe csöppentünk volna. Áll az idő, állott a levegő, sehol egy lélek, és úgy érezzük, bármelyik pillanatban megérkehezhetnek a langolierek, azok a bizonyos lények, akik egyszerűen eltűntetik, szó szerint felfalják a múltat néhány perccel azután, hogy az megtörtént... Szóval lövésem nincs, mi a sztori a sármelléki reptérrel, talán a sávolyi motocross pályát szolgálja ki, talán vannak időszakok, amikor tényleges forgalmat bonyolít le, az is lehet, hogy az igazán gazdagok ide érkeznek a magángépeikkel, mielőtt megszállnak a Hertelendy-kastélyszállóban (bár asszem, annak saját helikopter-leszállója van, úgyhogy minek), talán majd a jövőben kap valami tényleges funkciót... de mindenesetre külön autópálya-szakasz is épült Sármellékig az M7-es leágazásaként.
És akkor vissza a hévízi-kilátóba... ja, nem. Mert hogy a magántulajdonban lévő kilátó (ami egészen pontosan Cserszegtomajon, Hévíz szomszédságában van) sajnos évek óta nem látogatható, ugyanis az üzemeltetője, egy kedves idő bácsi elhunyt, az örökösök pedig nem tudtak megegyezni a fenntartásával kapcsolatban, így a faszerkezet életveszélyessé vált. (Ezért aztán kicsit északabbra, a zalaköveskúti Teréz Anya kilátóban készült a poszthoz tartozó „kilátófétis” videó, amit itt nézhettek meg: YT)
Na, de gyerünk akkor Hévíztől északra!
Rezi falu mellett szintén egy kalandpark, pontosabban – úúúúúúú – egy Dino park várja a családosokat. Nyilván már a nevéből is kiderül, hogy ez azért nem a zalaszabari szintű kalandokat kínálja, és elsősorban tényleg a kisgyerekes családoknak, de a köteles-mászós-függőhidas rész azért itt sem gagyi. A falu másik végétől pedig a Rezi-vár romjaihoz juthatunk el. Autóval is – legalábbis így indulunk neki. Aztán rögtön a falut elhagyva olyan szar földúton döcögünk, hogy mégsem tűnik már olyan közelinek, mindössze párperces útnak az a várlátogatás... Épp amikor már tán le is mondanánk róla, javul az út... de azért csak annyira, hogy amikor néhány kilométer után egy parkolóhoz érünk, ahonnan további másfél kilométert jelez autóval, de egy rövidebb úton, gyalogosan csak 300 métert, habozás nélkül a második mellett döntünk. Persze az a 300 inkább 600, de odaérve kiderül, hogy autóval gyakorlatilag lehetetlenlett volna a hosszabb úton is. Hogy maga a vár megéri-e? Nyilván nem egy Eger vagy egy Füzér, még csak nem is egy Somló, de a története és a elhelyezkedése is van annyira érdekes, hogy egy kis túrázást megér. Meg különben is, hova rohanunk...
Például Kehidakustányba, a fürdőbe, mert Hévíz nem volt elég? Vagy Zalaszentlászlóra, Pölöskére, Zalacsányba a horgásztavakhoz? Utóbbi gyönyörű fekvésű, de mivel itt is csak horgászni lehet, vízisportolni nem, így a magamfajta adrenalin-junkie rezignáltan továbbmegy.
Például Nemesbükre, ahol az elsőszámú (na jó, kb. egyetlen) látnivaló a Kétlyukú híd. De mielőtt azt gondolnánk, hogy ez a szegény ember kilenclyukú hídja, a kettő össze sem hasonlítható. A dimbes-dombos falu közepén található, és a főút is ezen keresztül vezet át, így egészen más a jellegű a Hortobágy pusztájából kiemelkedő építményhez képest.
És aztán ott van Sénye. Egy kis zsákfalu, ahol a dombtetőre a szemközti házban élő építési vállalkozó, Szilágyi István kérésére egy kemence formájú ökumenikus kápolnát tervezett Vadász György építész, és kikerült mellé az ország egyik legnagyobb méretű magyar zászlója. Föl lehet menni autóval, vagy a falu végéből egy eldugott, furcsa ösvényen keresztül gyalog is. Furcsa, mert a domboldalon a rejtett, meredek tisztáson lebetonozott, keskeny gyalogút vezet föl a tetőre, cikkcakkban, éles kanyarokkal, mintha ez is egy kálvária domb lenne, de az ahhoz tartozó stációk nélkül. A kápolnát a spiritualitás levegője veszi körbe, a tervezőnek ez volt a nyilvánvaló szándéka is., amint arról a falon olvasható leírás is tanúskodik.
Kicsit délnyugatabbra, már Zalaegerszeg és Nagykanizsa között ott van Söjtör, Deák Ferenc szülőfaluja és az MSZP 2003-as kihelyezett kormányülésének helyszíne, ahová a budapesti Mágnáskertből szállították az ebédet, és kb. itt született meg a „luxusbaloldal”, másnéven „kaviárbaloldal” narratívája. (Kaviár valójában nem volt, csak mandulával töltött angolna, pácolt fogas, meg ilyenek) De ide már sajnos nem volt időm eljutni, erre majd egy következő túra alkalmával kerülhet sor.
A kilépő pont Zalaszentgrót volt, ahol szintén van – micsoda meglepetés – fürdő. Meg látványos zsidótemető és a kevésbé látványos, pontosabban egykori pompájának árnyékát is alig mutató Batthány-kastély. Számos dunántúli sorstársával ellentétben nincs teljesen lepukkanva, nem vált lakatlanná és lakhatatlanná, gyógypedagógia iskola működik benne – de azért ez nem az a szint, mint ahogy mondjuk Fertődön az Eszterházy-kastély kinéz.
Ha pedig nem északra, hanem kelet felé távozunk, néhány szintén csodálatos fekvésű falu (Zalaszántó, Várvölgy, Lesenceistvánd) érintésével Balatonedericsnél ismét visszajuthatunk a Balaton mellé. Jó pancsolást-lángosozást!