Amikor Budapesten járt, még 2020-ban a világ jelenleg talán legsikeresebb amerikai rock/metal zenekara, a Five Finger Death Punch, néhány héttel előtte felhívott, hogy beszélt a banda alapító gitárosával, a színmagyar Báthory Zolival, akivel régi barátok, és aki nem csak nagy Trump-rajongó, de nagy tisztelője Orbán Viktornak is, és megtisztelő lenne számára, ha esetleg találkozhatna vele...
El is kezdtük szervezni, hogy hátha sikerül, volt is fogadókészség a miniszterelnök csapata részéről, de végül sajnos nem jöhetett össze a dolog, mert aznap épp Brüsszelben tartózkodott, az Európa Tanács ülésén.
Amikor 2022 július elején ismét eljött Magyarországra a Five Finger Death Punch, néhány héttel korábban én hívtam fel, hogy mi lenne, ha most megpróbálnánk újra... Felveszi a kapcsolatot Zolival, mondta, és jelentkezik, ha van valami fejlemény. Nem jelentkezett.
Fogalmam sem volt, hogyan is lehetett volna, hogy ez volt az utolsó beszélgetésünk... Lénárd Laci tegnap elhunyt.
Cselőtei Lacival 1986-ban alapították a Metallica Hungarica rockmagazint, az első ilyen kiadványt a vasfüggöny mögött. Ha a fekete-fehér őskiadváyok eredeti példányaihoz nem is jutottam hozzá, az első színes szám már megvolt. Aztán amikor 1989-ben „összebútoroztak” a német Metal Hammer magazinnal, és immár annak magyar kiadását jelentették meg, két évvel később majdnem a szintén német Metalstar magyar mutációjának főszerkesztője lettem – de végül az itthoni és a német kiadó nem tudtak megegyezni. Így aztán nem lettünk konkurensek – bár azt sem bánták volna, sem ők, sem én; baráti lett volna a verseny, inkább erősítettük volna egymást.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy közeli barátok voltunk. Ahogy kb. mindenki más, úgy én is inkább Cselővel voltam mindig jóban – kettejük közül ő a szociális, a barátkozó, a „spanolós”. Lénárd igazi fanatikus volt, szent őrült, aki nem csak imádta a munkáját és annak élt, de olyan mélységű tudással, akkora rálátással rendelkezett, olyan szinten volt képben a heavy metal minden aspektusával kapcsolatban, ahogy azt földi halandó elképzeli sem tudja. Az én ismeretanyagom és elkötelezettségem egy szűkebb rockzenei rétegműfaj, a dallamos rockzene (AOR) terén a fasorba’ sincs ahhoz képest, amit ő a metal széles, teljes skálájáról tudott.
Néhányszor vendégeskedett is a rádióműsorunkban, de ezenkívül sajnos ritkán találkoztunk. Persze, a 90-es években még gyakran futottunk össze koncerteken. Sőt, együtt voltunk Bécsben Ozzy Osbourne-on (asszem, ez volt életem első külföldi koncertje, vagy Innsbruckban a Motörhead, már nem emlékszem), és szintén ebben az időben, tán 89 lehetett, még rendszeresen beszélgettünk is – angolul. Megkért ugyanis, hogy mivel frissen Amerikából hazatérvén, perfekt beszéltem a nyelvet, segítsek neki gyakorolni, fejleszteni az angolját. Emlékszem, egyszer este 9 után felhívtam a Széll Kálmán (akkor még bőven Moszkva) térről egy telefonfülkéből, a szokásos „Hey, man!” köszönésünkkel, mire ő a szokványos „Hey, man!” viszontválasz helyett magyarul kérdezte meg, hogy „mi van, nem tudsz aludni?” Nyilván valami buli készülhetett, más nem lehetett ilyen fontos, hogy azonnal hívnom kellett... Vagy tán szereztem valahonnan egy amerikai rockújságot, és épp abban olvastam valami új hírt, amit muszáj volt megosztanom vele...? Sajnos már nem emlékszem.
Mondom, nem voltunk közeli barátok, de csak mert mindketten elvoltunk a saját dolgunkkal, éltük a magunk életét. Ő a Metal Hammerből Hammerworld-dé alakult újság, majd pedig internetes portál főszerkesztőjeként, én pedig a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetségénél.
Aztán jóval később, jóval felnőttebb fejjel kiderült, hogy politikai-társadalmi kérdésekben is egyetértünk. (Sőt, valójában sokkal jobban, mint zeneiekben; én mindig a glam rock-ot szerettem, ő inkább a thrash metált.) Ezen a téren is nagyon jól, reálisan látott, értette a világot, és ha kellett, bele is állt, szembe is szállt a hülyeséggel. Az utóbbi időben mintha kevesebb posztjával, kommentjével találkoztam volna a Facebook-on... talán oka lehetett?
De a tegnap esti hír egyszerűen szörnyű. Rövid, de súlyos betegségről ír a sajtóközlemény. 57 éves volt. A barátom volt. Igazi EMBER volt. Fanatikus, kicsit magának való, őszinte és csupaszív. Túlzás lenne patetikusan olyanokat mondani, hogy ha ő nincs, akkor most én is másutt lennék – de az biztos, hogy Cselővel együtt ők teremtették meg itthon nem csak a rockzenei újságírást, hanem egy olyan közeget, amiben tizen- és huszonévesként sokan fedeztük fel önmagukat, próbálgattuk a szárnyainkat, kalandoztunk és barátkoztunk, hogy aztán később mindenki megtalálja a saját, valódi helyét.
Remélem, Laci, Te is odaértél már az örökös helyedre, ahol Krisztus vár Rád.
A dal szerint még hív a torony, de nincs válasz – marad a "Hey, man", így harmincegykét év után már csak a fejemben, örökre.
https://open.spotify.com/track/5rQnwlbxWsLIqOrXC142WU?si=eb31f6e1e8a54105

A fotó sem mai; Laci jobbról a második, de azt nem árulom el, hogy én melyik vagyok... :)