Hol van Orbán Viktor?!” – kiáltott fel a helytartó úr, megtörve saját, már így is jócskán kifacsart gondolatmenetét.
A válasz valószínűleg a fejében van, közvetlenül Varga Judit mellett. Ők azok, akikkel Magyar Péter tudatalattija ádáz harcot vív.
Orbánban az apafigura jelenik meg, akinek egyszerre akar imponálni és akit le is akar győzni. Magyar éveken át a rendszer belső köréhez tartozott, élvezte annak előnyeit, így a lázadás mögött ott feszül a ki nem mondott vágy, hogy a „rendszer feje” elismerje a képességeit. Ám teltek az évek, és minden igyekezete (első sor, legközelebbi asztal stb) ellenére ez az elismerés elmaradt, így az imponálási kényszer átcsapott destruktív energiába: a tekintélyt nem meggyőzni, hanem megsemmisíteni kell ahhoz, hogy a saját identitása felszabaduljon.
A másik, a volt feleség azzal, hogy el merte hagyni, halálosan megsértette a férfiúi önérzetét – ez a seb pedig bosszúért kiált. Varga Judit alakja a magánéleti és a politikai kudarc összefonódását szimbolizálja. Amikor egy sikeres, pozícióban lévő nő kilép egy kapcsolatból, a hatalmi dinamikához szokott férfi ego ezt ritkán képes feldolgozni.
Ezért a hangfelvételek válást követően történt nyilvánosságra hozatala nem tisztán politikai stratégia volt, hanem a sértett férfiúi önérzet fegyverré kovácsolása.
A bosszú itt politikai missziónak van álcázva: a bukott házastárs ellehetetlenítése a rendszer lebontásának köntösében jelenik meg.
Így futunk neki a következő 4-X évnek – mert szilárd meggyőződésem, hogy ez a fajta, személyes sérelmekből táplálkozó politizálás nem tarthat ki a végtelenségig.
Ezt a rózsadombi keresztényektől a (mindig) dühös, ambíciót kiélni sosem tudó kisemberig terjedő választói bázist nem lehet éveken keresztül a folyamatos felháborodás és hisztéria csúcsfokán tartani. Egy részét igen, hiszen a sikertelenségre üdítő balzsamként hat mások eltiprása, az o1G (régi baloldali szavazó)tábornak pedig szinte már politikai krédója a másik oldal prominenseinek gyalázása
. (Végül is 16 éven át hol személyesen, hol média avatárokon keresztül gyakorolták és most örülnek, hogy állami szintre emelkedett) De az átlagember - aki dolgozik, családot nevel és úgy egészében boldogulni akar az életben - dühe idővel elfárad, és konkrét, racionális víziókat, programokat és végül a személyes életére ható eredményeket fog követelni.
Valódi államcélok és ideológia hiányában csak a személyes dráma marad, és a választók jelentős része előbb-utóbb könnyen ráunhat erre a szappanoperára.
A kérdés már csak az, hogy a magyar választópolgárok mikor ismerik fel: egy ország sorsát nem lehet egy családi és politikai terápiás ülés szintjére süllyeszteni.