Nemrég a magyar fociválogatott Németország ellen játszott a Puskás Stadionban, teltház előtt. Ez 67 ezer embert jelent.
Szerda este Red Hot Chili Peppers koncert volt ugyanitt, szintén közel teltházzal, 50 ezer emberrel.
Előbbire 5 és 20 ezer forint közötti áron lehetett jegyet vásárolni. Utóbbira a különböző típusú jegyek (álló, kiemelt álló, ülő, kiemelt ülő, VIP) árai a képen láthatóak.
A nyomorpornóban utazó, folyamatosan stadionozó balosok ezeket az élményeket mind-mind sajnálják a magyar emberektől. Ha rajtuk múlna, ezek az események meg sem történtek volna, mert fel sem épült volna a Puskás Stadion. Ahogy a többi sem.
Látjuk, a stadionok nem csak focira alkalmasak. (Például a Fradi-pályán, a Groupama Arénában volt nem olyan régen Depeche Mode koncert is.) Számos világsztár zenekar akkora színpaddal, olyan show-val turnézik, ami egyszerűen nem fér be egy kisebb helyre. Vagy ha be is fér, olyan ára van a produkciónak, hogy egy kisebb helyen alapból 50 ezerbe kerülnének a sima jegyek.
Láthatóan viszont ezekkel az egyébként valóban húzós jegyárakkal is komoly lakossági kereslet van az eseményekre. Nem csak egy szűk elit hóbortja a meccsre, koncertre járás. A Red Hot Chili Peppers persze külön érdekes eset: rajongótáboruk nem kifejezetten a valóban szerényebb körülmények között élő, ilyen jegyárakat kifizetni valószínűleg nem tudó vidékiek közül kerül ki, hanem a kifejezetten jól élő, mégis a mindennapokban folyton elégedetlenkedő, sivalkodó, stadionozó, mélyszegénységről papoló fővárosi muciológusokból.
De ilyenkor, egy-egy estére még ők is elfelejtik a „mindenszarizmust”, azt, hogy ez egy szörnyű ország, ahol nem lehet élni (sőt, éhen kell halni). És képesek felszabadultan szórakozni, jól érezni magukat.
A foci pedig különösen nagy, katartikus, össznemzeti élményt ad. Amit a szerencsétlen, nyomorult, frusztrált libsi újságírók (és a rájuk hallgató hasonszőrű balosok) egyszerűen képtelenek megérteni, és pláne átérezni. Persze, hogy az angolok elleni parádés győzelem után is megjelentek a kommentek, hogy kit érdekel ez az győzelem, amikor 400 Ft az Euro, stb. Mert ezek tényleg szerencsétlen nyomorultak, akik semminek sem tudnak örülni, és azt akarják, hogy mások se örüljenek. (Örülünk a 400 Ft-os Eurónak? Nem. Nyilván ez is egy bonyolultabb történet, ez sem arról szól, hogy szar lenne a magyar gazdaságpolitika, erről a Pesti Srácokon már írtam, és hamarosan ide is ki fogom tenni.)
De nem csak szánalmas, nyomorult „mindenszaristák” a Karácsonyok, Fegyőrök, Gyurcsányok, Makizajok, Hadházyk és Szabótímeák, Jakabok, Tordaik és Szélbertalanok, Donáthannák és Csehkatalionok, stb., stb. és követőik. Ezek a gyökértelen globalisták totál irrelevánsak is. Nincs tartalmuk, nincs történetük. És ezért a mi történeteinket, a nemzeti oldal közös katarzisait próbálják szétbaszni, tönkretenni – hál’ Istennek, sikertelenül.
Nem értik, hogy hiába ülnek az elefántcsont-tornyaikban, Alföldiróbertestől, Schillingárpádostól, Déslászlóstól, Enyediildikóstól... a magaskultúrában meglévő hegemóniájukkal, lenéző tekintettel a tömegekre... a tömegek szarnak rájuk. (Nem kérdés, a magas-kultúrában is kellene olyan tartalmakat létrehoznia a nemzeti oldalnak, amivel a térfoglalás valóban elvégezhető, és aminek segítségével a „kultúrharc” nemcsak mint szlogen, vagy mint iszapbirkózás jelenik meg, hanem sejtig ható élményt is ad. De ez is egy másik téma...) A tény az, hogy a népi kultúrában - aminek szerves része a foci, a szurkolás, a magyar válogatott melletti kiállás - a nemzeti jobboldal tönkreveri a globalista baloldalt. És az utóbbi láthatóan örök vesztes is marad. Egyre inkább csak egy egyre szűkülő buborékban, önmaguk hatása alá kerülve tudják egymást hergelni a foci ellen.
És most a foci mellé itt a rockzene is. Ami már közelít a magaskultúrához. Már nem csak a focirajongók, de a zenefogyasztók számára is megjelent a horizonton a katarzis. Már ők is átélhetnek nagy, közös élményeket. Hogy idejön a kedvenc világsztár-zenekaruk, és 50 ezren éneklik együtt, hogy „Hey, Oh...” És mindezt egy nagyszerű, világszínvonalú stadionban. Ami még pár meccs meg nagykoncert, és vissza is hozza az árát.
Lehet tehát próbálkozni; stadionozni, mélyszegénységezni, meg 400-as eurózni, hergelni a népet, megpróbálni mindenkit elkedvetleníteni ezzel a „mindenszarizmussal”. De láthatóan hiába. Hiába tolja a baloldal - a politikusaiktól a függetlenobjektív sajtó (FOS) szánalmas firkászaiin át az örökké boldogtalan facebook-trolljaikig - a nyomorpornót. Mert akár egy válogatott meccsen, akár egy RHCP koncerten, a tömeg, uszkve 50-60 ezer ember, akkor is felszabadult és boldog.