Amikor gyerek voltam, arról álmodtam, hogy focista leszek és tettem is az álmaimért. Heti négy edzés, a hétvégén meccs, de a körülmények nem voltak túlságosan kecsegtetőek. "Közös megegyezéssel" a család úgy döntött, a tanulás fontosabb.

A barátaimmal fociztunk minden szabadidőnkben. Fociztunk füvön, kitaposott füvön, salakon, betonon. Talán még hullámpalán is. Esténként az utcában leraktunk két kukát, arra egy lécet és úgy lábteniszeztünk. Ha jött egy autó, akkor ugrott a játszma, szét kellett húzni a kukákat. Megszámolni sem tudom, hány ablakot rúgtunk be a nyaralásokon, osztálykirándulásokon.

Megéltük a válogatott vesszőfutását Jugoszlávia és Hollandia ellen. (Én még a magyar-szovjet 0:6-ra is emlékszem Mexikóból.) De a foci iránti szenvedély soha nem változott. Mindig reménykedtünk, mert mindig voltak reménykeltő meccseink. Mindig bíztunk a csodában, minden selejtezőnek úgy futottunk neki, hogy majd most kijutunk EB-re, VB-re.

Most mondhat bárki, bármit, de van szövetségi kapitányunk, van csapatunk, van tartásunk. Egy egész nemzetnek ad erőt, hitet ez a 100x50 méterre korlátozott, szabályok közé keretezett küzdelem: a magyar válogatott játékának szervezettsége, szépsége és eredményessége.

Köszönjük, Fiúk! Szép volt, Fiúk!