Dubrovnik tanítása: 𝐄𝐦𝐥𝐞́𝐤𝐞𝐳𝐧𝐢 𝐤𝐞𝐥𝐥. 𝐍𝐞𝐦 𝐚𝐳𝐞́𝐫𝐭, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐭𝐨𝐯𝐚́𝐛𝐛𝐚𝐝𝐣𝐮𝐤 𝐚 𝐠𝐲ű𝐥𝐨̈𝐥𝐞𝐭𝐞𝐭, 𝐡𝐚𝐧𝐞𝐦 𝐚𝐳𝐞́𝐫𝐭, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐧𝐞 𝐚𝐝𝐣𝐮𝐤 𝐭𝐨𝐯𝐚́𝐛𝐛 𝐚 𝐡𝐚́𝐛𝐨𝐫𝐮́𝐭.

Dubrovnik évszázadokon át nagyhatalmak között élt túl. Velence, az Oszmán Birodalom, Napóleon, majd a Habsburg Monarchia korát is átvészelte. A város vezetői kereskedelemmel, diplomáciával, kompromisszumokkal és józansággal újra és újra meg tudták őrizni azt, amit előttük generációk felépítettek.

Aztán eljött 1991.

A jugoszláv háború során Dubrovnik fallal körülvett óvárosának épületei közel 70 százalékát találat érte. Egy olyan várost lőttek, amely akkor már több mint egy évtizede az UNESCO világörökség része volt.

Dubrovnik történetében persze korábban is volt rettenetes pusztítás. Az 1667-es földrengés szinte romba döntötte a várost. De az természeti katasztrófa volt. 1991-ben emberek irányították a fegyvereket a városra.

Talán ezért is olyan erős az a mondat, amelyet a múzeum falán olvastam:

“We should teach our children to remember, not to hate, for memory is a tool, hatred a huge burden.”
𝐀𝐫𝐫𝐚 𝐤𝐞𝐥𝐥 𝐭𝐚𝐧𝐢́𝐭𝐚𝐧𝐮𝐧𝐤 𝐚 𝐠𝐲𝐞𝐫𝐦𝐞𝐤𝐞𝐢𝐧𝐤𝐞𝐭, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐞𝐦𝐥𝐞́𝐤𝐞𝐳𝐳𝐞𝐧𝐞𝐤, 𝐧𝐞 𝐩𝐞𝐝𝐢𝐠 𝐠𝐲ű𝐥𝐨̈𝐥𝐣𝐞𝐧𝐞𝐤. 𝐌𝐞𝐫𝐭 𝐚𝐳 𝐞𝐦𝐥𝐞́𝐤𝐞𝐳𝐞𝐭 𝐞𝐬𝐳𝐤𝐨̈𝐳, 𝐚 𝐠𝐲ű𝐥𝐨̈𝐥𝐞𝐭 𝐩𝐞𝐝𝐢𝐠 𝐬𝐮́𝐥𝐲𝐨𝐬 𝐭𝐞𝐡𝐞𝐫.

Szerintem ez az igazi diplomácia és politika.

Nem az, hogy elfelejtjük a sérelmeket. Nem az, hogy átírjuk vagy letagadjuk a múltat. Hanem az, hogy emlékezünk rá, tanulunk belőle, de nem engedjük, hogy a gyűlölet vezesse a következő nemzedéket.

Dubrovnik évszázadokon át éppen ezt tudta: megmaradni egy veszélyes világban úgy, hogy a tárgyalást választotta a pusztítás helyett.

𝐄𝐦𝐥𝐞́𝐤𝐞𝐳𝐧𝐢 𝐤𝐞𝐥𝐥. 𝐍𝐞𝐦 𝐚𝐳𝐞́𝐫𝐭, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐭𝐨𝐯𝐚́𝐛𝐛𝐚𝐝𝐣𝐮𝐤 𝐚 𝐠𝐲ű𝐥𝐨̈𝐥𝐞𝐭𝐞𝐭, 𝐡𝐚𝐧𝐞𝐦 𝐚𝐳𝐞́𝐫𝐭, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐧𝐞 𝐚𝐝𝐣𝐮𝐤 𝐭𝐨𝐯𝐚́𝐛𝐛 𝐚 𝐡𝐚́𝐛𝐨𝐫𝐮́𝐭.

Ez a béke. És ez az igazi diplomácia.