𝐇𝐨𝐠𝐲𝐚𝐧 𝐯𝐨𝐧𝐣𝐮𝐤 𝐛𝐞 𝐚 𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐠𝐨𝐤𝐚𝐭 𝐚 𝐤𝐨̈𝐳𝐨̈𝐬 𝐭𝐞𝐡𝐞𝐫𝐯𝐢𝐬𝐞𝐥𝐞́𝐬𝐛𝐞 𝐞́𝐬 𝐡𝐨𝐠𝐲𝐚𝐧 𝐭𝐞𝐡𝐞𝐫𝐦𝐞𝐧𝐭𝐞𝐬𝐢́𝐭𝐬𝐮̈𝐤 a 𝐤𝐨̈𝐳𝐞́𝐩𝐨𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐥𝐲𝐭

Hetven évvel ezelőtt a szupergazdagok sokkal magasabb effektív adókulccsal adóztak, mint a középosztály. Az 1950-es években az amerikai felső középosztály nagyjából 25 százalékos kulccsal adózott, miközben a legfelső 0,01 százalék adóterhe megközelítette a 70 százalékot. Ma ennek az ellenkezője igaz. A fejlett országok középosztálya teljes gazdasági jövedelmének átlagosan mintegy 40 százalékát fizeti be különböző adók formájában, miközben a dollármilliárdosok terhe körülbelül 22 százalék. Ha csak a közvetlenül általuk megfizetett személyes adókat nézzük, tényleges gazdasági jövedelmük adóterhe mindössze 4 százalék körül lehet. A középosztály és a szupergazdagok közötti adózásbeli különbség az elmúlt évtizedekben egyre inkább a globálisan mobil nagytőke javára nőtt.

Miért fordult meg ennyire a különbség?

𝐀 𝐤𝐨̈𝐳𝐞́𝐩𝐨𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐥𝐲 𝐚𝐝𝐨́𝐣𝐚 𝐚𝐮𝐭𝐨𝐦𝐚𝐭𝐢𝐤𝐮𝐬, 𝐚 𝐧𝐚𝐠𝐲𝐭ő𝐤𝐞́𝐞́ 𝐚𝐥𝐚𝐤𝐢́𝐭𝐡𝐚𝐭𝐨́

A munkából élő középosztály jövedelme látható, rendszeres és többnyire ahhoz az országhoz kötődik, ahol megkeresi. A személyi jövedelemadót és a járulékokat jellemzően már a kifizetéskor levonják; ezt követik a fogyasztást, az ingatlant és a helyi vállalkozást terhelő adók. Ezeket nehéz elhalasztani vagy más joghatóság alá helyezni.

A szupergazdagok jövedelmének jelentős része ezzel szemben vállalati részesedésekből, osztalékból, tőkenyereségből, szellemi tulajdonból és az eszközök értéknövekedéséből származik. E jövedelmek egy része csak realizáláskor válik adókötelessé, a realizálás elhalasztható, a tulajdon és a nyereség pedig vállalati vagy offshore struktúrákon keresztül mozgatható. Nem feltétlenül törvényt sértenek: gyakran az adórendszerek közötti különbségeket használják ki jogszerűen. Ezért a középosztály adóalapja könnyen megfogható, a globális nagytőkéé viszont sokkal könnyebben alakítható.

𝐀 𝐫𝐨𝐬𝐬𝐳𝐮𝐥 𝐜𝐞́𝐥𝐳𝐨𝐭𝐭 𝐯𝐚𝐠𝐲𝐨𝐧𝐚𝐝𝐨́ 𝐠𝐲𝐚𝐤𝐫𝐚𝐧 𝐚 𝐡𝐞𝐥𝐲𝐡𝐞𝐳 𝐤𝐨̈𝐭𝐨̈𝐭𝐭 𝐟𝐞𝐥𝐬ő 𝐤𝐨̈𝐳𝐞́𝐩𝐨𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐥𝐲𝐭 𝐭𝐚𝐥𝐚́𝐥𝐣𝐚 𝐞𝐥

A kézenfekvő válasz az lenne, hogy a kisebb effektív kulccsal adózó szupergazdagok vagyonát közvetlenül adóztassuk meg. A nemzeti vagyonadó azonban éppen ott ütközik korlátba, ahol a probléma kezdődik: a legnagyobb vagyonok és tulajdonosi struktúrák globálisan mozgathatók.

A nyereség, az értékpapír és a szellemi tulajdon áthelyezhető; a családi ház, az orvosi rendelő, a gyógyszertár, a gazdaság vagy a helyi kisvállalkozás nem. Egy rosszul kialakított vagyonadó ezért könnyen az évtizedek alatt vagyont felhalmozó, országához kötött felső középosztályt terheli, miközben a legmobilabb nagytőke részben kicsúszik alóla.

Az OECD adatai szerint 1990-ben még 12 tagország alkalmazott rendszeres, magánszemélyeket terhelő nettó vagyonadót, 2026-ra azonban már csak négy: Norvégia, Spanyolország, Svájc és újabban Kolumbia. A kivezetések mögött a tőkemenekítés, az adóelkerülés, a szűk adóalap, az értékelési nehézségek, a magas adminisztratív költségek és a korlátozott bevétel egyaránt szerepet játszott. A tapasztalat azt mutatja, hogy a bevétel és a társadalmi célzás döntően az adó kialakításán és a nemzetközi együttműködésen múlik.

A következtetés tehát nem az, hogy a nagy vagyonokat nem kell megadóztatni. Éppen ellenkezőleg: a szupergazdagokat be kell vonni a közös teherviselésbe, a munkából, tudásból és helyi vállalkozásból élő középosztályt pedig tehermentesíteni kell. Ehhez azonban a globálisan mozgatható vagyonokat és jövedelmeket célzó, egymást kiegészítő eszközökre van szükség; önmagában egy nemzeti nettó vagyonadó kevés.

Erre épül a következő hat szakpolitikai javaslatom.

𝐀 𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐠𝐨𝐤 𝐛𝐞𝐯𝐨𝐧𝐚́𝐬𝐚́𝐧𝐚𝐤 𝐞́𝐬 𝐚 𝐤𝐨̈𝐳𝐞́𝐩𝐨𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐥𝐲 𝐭𝐞𝐡𝐞𝐫𝐦𝐞𝐧𝐭𝐞𝐬𝐢́𝐭𝐞́𝐬𝐞́𝐧𝐞𝐤 𝐡𝐚𝐭 𝐬𝐳𝐚𝐤𝐩𝐨𝐥𝐢𝐭𝐢𝐤𝐚𝐢 𝐞𝐬𝐳𝐤𝐨̈𝐳𝐞

𝟏. 𝐍𝐞𝐦𝐳𝐞𝐭𝐤𝐨̈𝐳𝐢 𝐚́𝐭𝐥𝐚́𝐭𝐡𝐚𝐭𝐨́𝐬𝐚́𝐠, 𝐚𝐳 𝐚𝐝𝐨́𝐩𝐚𝐫𝐚𝐝𝐢𝐜𝐬𝐨𝐦𝐨𝐤 𝐯𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚𝐬𝐳𝐨𝐫𝐢́𝐭𝐚́𝐬𝐚 𝐞́𝐬 𝐠𝐥𝐨𝐛𝐚́𝐥𝐢𝐬 𝐦𝐢𝐧𝐢𝐦𝐮𝐦𝐚𝐝𝐨́

Ideális körülmények között az offshore titkosság felszámolása, a tényleges tulajdonosok azonosítása, az automatikus nemzetközi adatcsere és a globális minimumadó jelentené a legnagyobb előrelépést. Az adóparadicsomok teljes felszámolása ma inkább távoli cél, a globális minimumadó azonban már nem puszta terv.

A 15 százalékos globális társasági minimumadó – az OECD úgynevezett Pillar Two rendszere – a legalább 750 millió euró éves bevételű multinacionális vállalatcsoportokra vonatkozik. A szabályokat több joghatóság 2024-től kezdte alkalmazni, az első teljes információcsere-ciklusok pedig 2026-ban indulnak. A rendszer tehát megvalósulóban van, de nem teljes körű: az alkalmazás országonként eltérő, a szabályozás összetett, és nem terjed ki a magánvagyonokra.

Az offshore világ működésének szemléletes példája a Kajmán-szigeteki Ugland House. Az amerikai számvevőszék 2008-as vizsgálata szerint egyetlen épület címén 18 857 jogi személy volt bejegyezve, miközben csak nagyon kevés rendelkezett érdemi helyi fizikai jelenléttel. A bejegyzések jelentős része jogszerű pénzügyi és vállalati struktúra volt, de a példa jól mutatja, mennyire elválhat a jogi székhely a tényleges gazdasági tevékenységtől. Hasonlóan jelképes a delaware-i Wilmington 1209 North Orange Street címe, amelyet évek óta vállalkozások százezreinek bejegyzett ügynöki címeként emlegetnek. Ezeknek az adóparadicsomoknak a lepaszírozása hiú ábránd, ezért más, reálisabb eszközökhöz kell folyamodnunk.

𝟐. 𝐖𝐢𝐧𝐝𝐟𝐚𝐥𝐥- 𝐯𝐚𝐠𝐲 𝐞𝐱𝐭𝐫𝐚𝐩𝐫𝐨𝐟𝐢𝐭𝐚𝐝𝐨́𝐤

A piaci tökéletlenségekből, külső sokkokból vagy különleges szabályozási helyzetből származó rendkívüli nyereség külön megadóztatható. Ilyen helyzet alakulhat ki, amikor egy háború, energiaválság, nyersanyagár-emelkedés vagy kamatsokk úgy növeli meg egyes vállalatok nyereségét, hogy az nem elsősorban új beruházásból, innovációból vagy nagyobb teljesítményből fakad. Az orosz-ukrán háború kitörésének évében a globális olajtársaságok nyeresége több mint duplájára emelkedett, holott semmit nem csináltak jobban, mint a múltban. Ez tipikus extraaprofit, ami a családok szintjén nettó veszteség. A szakirodalom ezt windfall profitnak, vagyis „ölbe hullott” nyereségnek nevezi. Az erre kivetett adót az Európai Bizottság ráadásul kívánatosnak is tartja. Magyarország élen járt az extraprofitok megadóztatásában. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy nem minden magas profit extraprofit. A teljesítményből származó nyereséget és a külső körülményekből vagy monopolhelyzetből származó járadékot meg kell különböztetni.

𝟑. 𝐉𝐚́𝐫𝐚𝐝𝐞́𝐤𝐚𝐝𝐨́𝐤 𝐞́𝐬 𝐚 𝐡𝐞𝐥𝐲𝐢 𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐬𝐚́𝐠𝐢 𝐭𝐞𝐯𝐞́𝐤𝐞𝐧𝐲𝐬𝐞́𝐠 𝐦𝐞𝐠𝐚𝐝𝐨́𝐳𝐭𝐚𝐭𝐚́𝐬𝐚

Azokat a vállalatokat, amelyek a könyvelési nyereséget könnyen mozgatják a világ különböző joghatóságai között, a tényleges helyi gazdasági jelenlétük alapján is meg lehet adóztatni. Ilyen mutató lehet a belföldi árbevétel, a mérlegfőösszeg, az ügyfelek vagy előfizetők száma, a foglalkoztatás, az infrastruktúra mérete, a helyi adat- és hálózati jelenlét, valamint az adott országban létrehozott hozzáadott érték. Magyarországon számos ilyen adónem működik.

A természetes erőforrásból, monopolhelyzetből, korlátozott engedélyből vagy szabályozott piacból származó gazdasági járadék megadóztatása sok esetben indokoltabb, mint a teljes vállalati vagyoné. A nyereség országok közötti, valós gazdasági tevékenység alapján történő felosztását formuláris adóalap-megosztásnak nevezzük. Az árbevétel-alapú adók nem tökéletesek, mert veszteséges vagy alacsony árrésű vállalatot is terhelhetnek, mégis indokolhatók, ha a nyereség tényleges nagysága a nemzetközi átcsoportosítás miatt nem állapítható meg megbízhatóan.

𝟒. 𝐀 𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐬𝐚́𝐠 𝐝𝐢𝐠𝐢𝐭𝐚́𝐥𝐢𝐬 𝐤𝐢𝐟𝐞𝐡𝐞́𝐫𝐢́𝐭𝐞́𝐬𝐞

A mai digitális eszközök segítségével az adóhatóság egyre pontosabban képes követni a tényleges gazdasági tevékenységet. Magyarország ezen a területen nemzetközileg is figyelemre méltó intézkedéseket vezetett be: az online pénztárgépeket, az elektronikus közútiáruforgalom-ellenőrzést, az online számlaadat-szolgáltatást, valamint az adózási és fizetési adatbázisok fokozatos összekapcsolását.

A gazdaság kifehérítése adókulcs-emelés nélkül, hosszabb időtávon nagyságrendileg a GDP 2 százalékának megfelelő költségvetési mozgásteret teremtett. A szektorális adók súlya Magyarországon 2025-ben az Európai Bizottság szerint már a GDP 2,1 százalékát érte el. Ez azt mutatja, hogy a digitális adóbeszedés, a helyi gazdasági járadékok és az extraprofitok megadóztatása együtt negyvenszer-nyolcvanszor(!) nagyobb bevételt hozhat, mint egy szűk alapú, könnyen kikerülhető vagyonadó. E három eszköz, a gazdaságfehérítés, a járadék- és extraprofitadók összesen évente a GDP 4 százalékának megfelelő adóbevételt hoztak. Persze a különadók esetenként továbbháríthatók és nem mindig célozzák jól a járadékot, de pontosabb célzásukkal és a versenyfeltételek kikényszerítésével sokkal igazságosabbak és több bevételt termelnek, mint egy vagyoni típusú adó.

𝟓. 𝐀 𝐭ő𝐤𝐞𝐣𝐨̈𝐯𝐞𝐝𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 𝐞́𝐬 𝐯𝐚𝐠𝐲𝐨𝐧𝐚́𝐭𝐫𝐮𝐡𝐚́𝐳𝐚́𝐬𝐨𝐤 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐤𝐞𝐳𝐞𝐭𝐞𝐬𝐞𝐛𝐛 𝐚𝐝𝐨́𝐳𝐭𝐚𝐭𝐚́𝐬𝐚

A közteherviselés szempontjából nemcsak a vagyon állománya adóztatható. Sok esetben hatékonyabb lehet a realizált tőkenyereség következetesebb megadóztatása, az adófizetés korlátlan elhalasztásának korlátozása, a magán- és vállalati vagyon közötti mesterséges átjárások lezárása, a tényleges tulajdonosok azonosítása, valamint egy magas küszöbű és jól kialakított öröklési vagy ajándékozási adó. Egy általános nettó vagyonadó létjogosultsága korlátozottabb olyan rendszerben, amely már széles alapú tőkejövedelem-adóval, hatékony nemzetközi adatcserével és jól megtervezett vagyonátruházási adókkal rendelkezik. A cél nem az adónemek számának növelése, hanem annak biztosítása, hogy a ténylegesen létrejövő jövedelmek és vagyongyarapodások ne tűnhessenek el a joghatóságok közötti résekben.

𝟔. 𝐏𝐨𝐥𝐢𝐭𝐢𝐤𝐚𝐢 𝐢𝐧𝐧𝐨𝐯𝐚́𝐜𝐢𝐨́: 𝐤𝐞́𝐧𝐲𝐬𝐳𝐞𝐫 𝐦𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐚 𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐠𝐨𝐤 𝐛𝐞𝐯𝐨𝐧𝐚́𝐬𝐚 𝐚 𝐤𝐨̈𝐳𝐨̈𝐬 𝐭𝐞𝐡𝐞𝐫𝐯𝐢𝐬𝐞𝐥𝐞́𝐬𝐛𝐞

Van még egy eszköz, amely első hallásra talán nehezebben befogadható, különösen egy olyan korban, amikor a gazdagok ellen szinte mindenhol hajtóvadászat zajlik. Mi lenne, ha a kötelező és megfelelően érvényesített adóztatás mellett megpróbálnánk a gazdagok fejével is gondolkodni?

Minden emberben működik az önérdek, de fontos számára az elismerés, a társadalmi rang, a jó hírnév és az az örökség is, amelyet maga után hagy. Az emberek szeretnek jók lenni, de legalábbis jól kinézni. Ezt nem lenézni kell, hanem a közjó szolgálatába állítani.

Létrehozhatnánk egy olyan közösségi befektetési rendszert, amelyben a nagy vagyonnal rendelkező magánszemélyek és vállalkozások a becsült vagyonukhoz igazodó éves hozzájárulási sávot vállalnának. Az állam és a helyi önkormányzatok átlátható, előzetesen beárazott és társadalmilag indokolt projektlistát hirdetnének meg. A résztvevők ezek közül választhatnának, és például a projekt költségének 75 százalékát finanszíroznák, 25 százalékos állami vagy önkormányzati társfinanszírozás mellett.

Így épülhetnének óvodák és iskolák, újulhatnának meg kórházi osztályok, művelődési házak és könyvtárak, létesülhetnének parkok, sportlétesítmények és közterek, valamint indulhatnának ösztöndíj-, tehetséggondozási és felzárkóztatási programok.

A finanszírozó a projektet a nevére vehetné, és a hozzájárulását méltó módon fel lehetne tüntetni. Cserébe azonban nem kaphatna beleszólást a közbeszerzésbe, a közintézmény szakmai működésébe vagy a szolgáltatásokhoz való hozzáférésbe.
• A hozzájárulás nem helyettesíthetné a kötelező adófizetést.
• Minden szerződésnek, költségnek és kiválasztási szempontnak nyilvánosnak kellene lennie.
• A projekteket független auditnak kellene ellenőriznie.
• A rendszer nem kizárólag a gazdag térségek látványberuházásait támogathatná.
• Egy kiegyenlítő alapnak a szegényebb települések számára is forrást kellene biztosítania.

𝐀𝐳 𝐚𝐝𝐨́𝐳𝐭𝐚𝐭𝐚́𝐬 𝐚 𝐣𝐨𝐠 𝐞́𝐬 𝐚 𝐤𝐨̈𝐭𝐞𝐥𝐞𝐳𝐞𝐭𝐭𝐬𝐞́𝐠 𝐧𝐲𝐞𝐥𝐯𝐞. 𝐀 𝐤𝐨̈𝐳𝐨̈𝐬𝐬𝐞́𝐠𝐢 𝐛𝐞𝐟𝐞𝐤𝐭𝐞𝐭𝐞́𝐬 𝐚𝐳 𝐞𝐥𝐢𝐬𝐦𝐞𝐫𝐞́𝐬𝐞́, 𝐚𝐳 𝐨̈𝐫𝐨̈𝐤𝐬𝐞́𝐠𝐞́ 𝐞́𝐬 𝐚 𝐭𝐚́𝐫𝐬𝐚𝐝𝐚𝐥𝐦𝐢 𝐞𝐠𝐲𝐮̈𝐭𝐭𝐦ű𝐤𝐨̈𝐝𝐞́𝐬𝐞́. 𝐀 𝐤𝐞𝐭𝐭ő 𝐧𝐞𝐦 𝐡𝐞𝐥𝐲𝐞𝐭𝐭𝐞𝐬𝐢́𝐭𝐢, 𝐝𝐞 𝐧𝐚𝐠𝐲𝐨𝐧 𝐣𝐨́𝐥 𝐤𝐢𝐞𝐠𝐞́𝐬𝐳𝐢́𝐭𝐡𝐞𝐭𝐢 𝐞𝐠𝐲𝐦𝐚́𝐬𝐭.

𝐆𝐚𝐳𝐝𝐚𝐠𝐧𝐚𝐤 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐢 𝐧𝐞𝐦 𝐛ű𝐧; 𝐚 𝐤𝐨̈𝐳𝐨̈𝐬 𝐭𝐞𝐡𝐞𝐫𝐯𝐢𝐬𝐞𝐥𝐞́𝐬𝐛ő𝐥 𝐤𝐢𝐯𝐨𝐧𝐮𝐥𝐧𝐢 𝐢𝐠𝐞𝐧

𝐆𝐚𝐳𝐝𝐚𝐠𝐨𝐤𝐫𝐚, 𝐞́𝐫𝐭𝐞́𝐤𝐞𝐭 𝐭𝐞𝐫𝐞𝐦𝐭ő 𝐞́𝐬 𝐞𝐠𝐲𝐮̈𝐭𝐭𝐦ű𝐤𝐨̈𝐝ő 𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐠𝐨𝐤𝐫𝐚 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧 𝐬𝐢𝐤𝐞𝐫𝐞𝐬 𝐭𝐚́𝐫𝐬𝐚𝐝𝐚𝐥𝐨𝐦𝐧𝐚𝐤 𝐬𝐳𝐮̈𝐤𝐬𝐞́𝐠𝐞 𝐯𝐚𝐧. 𝐄𝐫𝐭𝐞́𝐤𝐞𝐭 𝐭𝐞𝐫𝐞𝐦𝐭𝐞𝐧𝐢, 𝐯𝐚́𝐥𝐥𝐚𝐥𝐤𝐨𝐳𝐧𝐢, 𝐤𝐨𝐜𝐤𝐚́𝐳𝐚𝐭𝐨𝐭 𝐯𝐚́𝐥𝐥𝐚𝐥𝐧𝐢, 𝐞𝐦𝐛𝐞𝐫𝐞𝐤𝐧𝐞𝐤 𝐦𝐮𝐧𝐤𝐚́𝐭 𝐚𝐝𝐧𝐢 𝐞́𝐬 𝐯𝐚𝐠𝐲𝐨𝐧𝐭 𝐟𝐞𝐥𝐡𝐚𝐥𝐦𝐨𝐳𝐧𝐢 𝐧𝐞𝐦 𝐭𝐚́𝐫𝐬𝐚𝐝𝐚𝐥𝐦𝐢 𝐩𝐫𝐨𝐛𝐥𝐞́𝐦𝐚.

A szabályozás foglyul ejtése, a monopoljáradék, a politikai kivételezettség, az értékteremtés nélküli spekuláció és a közös teherviselés alóli tudatos kivonulás viszont az.

A cél ezért három dolog egyidejű biztosítása:
1. a teljesítményből, innovációból és kockázatvállalásból származó meggazdagodás lehetősége;
2. a járadékvadászat, a monopóliumok és a politikai privilégiumok visszaszorítása;
3. a közös teherviselésből való kivonulás megakadályozása.

𝐀 𝐯𝐞́𝐠𝐬ő 𝐜𝐞́𝐥, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐞𝐠𝐲𝐫𝐞 𝐭𝐨̈𝐛𝐛𝐞𝐧 𝐥𝐞𝐠𝐲𝐞𝐧𝐞𝐤 𝐮𝐫𝐚𝐢 𝐚 𝐬𝐚𝐣𝐚́𝐭 𝐞́𝐥𝐞𝐭𝐮̈𝐤𝐧𝐞𝐤

A gazdagok bevonása a közös teherviselésbe és a középosztály tehermentesítése nem önmagáért való adópolitikai program. Azért van rá szükség, hogy a munkából és teljesítményből élőknek több forrásuk maradjon vagyon- és tartalékképzésre, saját otthonra, tanulásra, gyermeknevelésre, vállalkozásra és kulturális fejlődésre.

A szabadság nem azt jelenti, hogy az embernek korlátlanok a lehetőségei. Azt jelenti, hogy van választása, tartaléka, piacképes tudása, tulajdona és valódi kilépési lehetősége. Képes nemet mondani egy elfogadhatatlan munkáltatónak, hitelezőnek, platformnak vagy intézménynek.

A 21. század társadalompolitikájának az lenne a feladata, hogy a dolgozó szegényeket középosztálybelivé, a középosztályt vagyonosabbá, szabadabbá és ellenállóbbá tegye, a legnagyobb vagyonnal és hatalommal rendelkezőket pedig úgy vonja be a közös teherviselésbe, hogy közben ne rombolja le a teljesítmény, a vállalkozás és a társadalmi felemelkedés ösztönzőit.

𝐀 𝐩𝐮𝐬𝐳𝐭𝐚 𝐤𝐞́𝐧𝐲𝐬𝐳𝐞𝐫 𝐤𝐞𝐯𝐞́𝐬. 𝐀 𝐩𝐮𝐬𝐳𝐭𝐚 𝐨̈𝐧𝐤𝐞́𝐧𝐭𝐞𝐬𝐬𝐞́𝐠 𝐬𝐳𝐢𝐧𝐭𝐞́𝐧 𝐤𝐞𝐯𝐞́𝐬. Á𝐭𝐥𝐚́𝐭𝐡𝐚𝐭𝐨́ 𝐬𝐳𝐚𝐛𝐚́𝐥𝐲𝐨𝐤𝐫𝐚, 𝐝𝐢𝐠𝐢𝐭𝐚́𝐥𝐢𝐬 𝐞𝐥𝐥𝐞𝐧ő𝐫𝐢𝐳𝐡𝐞𝐭ő𝐬𝐞́𝐠𝐫𝐞, 𝐢𝐧𝐭𝐞𝐥𝐥𝐢𝐠𝐞𝐧𝐬 𝐚𝐝𝐨́𝐳𝐭𝐚𝐭𝐚́𝐬𝐫𝐚 𝐞́𝐬 𝐚 𝐭𝐚́𝐫𝐬𝐚𝐝𝐚𝐥𝐦𝐢 𝐞𝐥𝐢𝐬𝐦𝐞𝐫𝐞́𝐬𝐭 𝐦𝐨𝐳𝐠𝐨́𝐬𝐢́𝐭𝐨́ 𝐞𝐠𝐲𝐮̈𝐭𝐭𝐦ű𝐤𝐨̈𝐝𝐞́𝐬𝐫𝐞 𝐞𝐠𝐲𝐬𝐳𝐞𝐫𝐫𝐞 𝐯𝐚𝐧 𝐬𝐳𝐮̈𝐤𝐬𝐞́𝐠.

𝐌𝐞𝐫𝐭 𝐚 𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐬𝐚́𝐠 𝐦𝐢𝐥𝐥𝐢𝐚́𝐫𝐝 𝐝𝐨𝐥𝐥𝐚́𝐫𝐨𝐬 𝐤𝐞́𝐫𝐝𝐞́𝐬𝐞 𝐯𝐞́𝐠𝐬ő 𝐬𝐨𝐫𝐨𝐧 𝐞𝐳: 𝐡𝐨𝐠𝐲𝐚𝐧 𝐭𝐞𝐫𝐞𝐦𝐭𝐡𝐞𝐭𝐮̈𝐧𝐤 𝐨𝐥𝐲𝐚𝐧 𝐭𝐚́𝐫𝐬𝐚𝐝𝐚𝐥𝐦𝐚𝐭, 𝐚𝐦𝐞𝐥𝐲𝐛𝐞𝐧 𝐞𝐠𝐲𝐫𝐞 𝐭𝐨̈𝐛𝐛𝐞𝐧 𝐥𝐞𝐡𝐞𝐭𝐧𝐞𝐤 𝐯𝐚𝐥𝐨́𝐛𝐚𝐧 𝐮𝐫𝐚𝐢 𝐚 𝐬𝐚𝐣𝐚́𝐭 𝐞́𝐥𝐞𝐭𝐮̈𝐤𝐧𝐞𝐤?