𝐒𝐳𝐮𝐛𝐣𝐞𝐤𝐭𝐢́𝐯 𝐞𝐥𝐞𝐦𝐳𝐞́𝐬 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧 𝐢𝐝ő𝐤 𝐞𝐠𝐲𝐢𝐤 𝐥𝐞𝐠𝐣𝐨𝐛𝐛 𝐟𝐮𝐭𝐛𝐚𝐥𝐥-𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠𝐛𝐚𝐣𝐧𝐨𝐤𝐬𝐚́𝐠𝐚́𝐫𝐨́𝐥

Nehezen hangolódtam rá az idei futball-világbajnokságra, mert lehetetlen időpontokban kezdődő mérkőzésekkel árasztottak el bennünket. A döntő napjára azonban azt kell mondanom: holnaptól nagyon fog hiányozni, hogy nem lesznek meccsek.

Pontokba szedtem, mi hagyta bennem a legmélyebb nyomot.

𝟏. 𝐀𝐳 𝐢𝐝𝐞𝐢 𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠𝐛𝐚𝐣𝐧𝐨𝐤𝐬𝐚́𝐠 𝐚 𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠 𝐬𝐨𝐤𝐬𝐳𝐢́𝐧ű𝐬𝐞́𝐠𝐞́𝐧𝐞𝐤 𝐞́𝐬 𝐚 𝐤𝐮𝐥𝐭𝐮́𝐫𝐚́𝐤 𝐭𝐚𝐥𝐚́𝐥𝐤𝐨𝐳𝐚́𝐬𝐚́𝐧𝐚𝐤 𝐮̈𝐧𝐧𝐞𝐩𝐞 𝐯𝐨𝐥𝐭.

Érdemes megnézni a szurkolói jelenlétet az egyes rendező városokban és azt, ahogyan a helyiek fogadták a vendégeket. Néhány szokásos, szélsőséges és kellemetlen dulakodástól vagy beszólogatástól eltekintve a különböző országok szurkolói együtt ünnepeltek, a házigazdák pedig kitörő örömmel fogadták őket.

A legendás skót Tartan Army – amelynek elődei az 1970-es években még a brit futballhuliganizmus rossz hírét viselték magukon– mára teljesen átlényegült. Amerre jártak, terjesztették a skót kultúrát: dudaszóval vonultak fel, jótékonykodtak, barátkoztak a helyiekkel, és persze kiitták a kocsmákból a sört.

Érdemes megnézni azokat a felvételeket is, amelyeken a japán szurkolók összeszedik maguk után a szemetet; az egymás ellen játszó csapatok drukkerei a mérkőzések után mezt cserélnek; vagy az ázsiai vendégek rácsodálkoznak a helyi kulináris különlegességekre.

Nemcsak kultúrák, hanem futballkultúrák is találkoztak, és talán még soha nem rajzolódtak ki ennyire látványosan a különbségek.

A legunalmasabb mérkőzések – a fantasztikus bronzmeccset leszámítva – az európai csapatok egymás elleni találkozói voltak, amelyeken a taktika gyakran megölte a szenvedélyt. Csoda volt viszont nézni egy-egy Európa–Afrika, Európa–Amerika vagy Ázsia–Európa összecsapást.

Az ázsiai és az afrikai csapatok egyáltalán nem vallottak szégyent. Gyönyörűen, bátran és szenvedélyesen játszottak. Sokszor valóban csak a „szerencse” – vagyis a nagyobb taktikai rutin, a döntő pillanatok jobb kezelése és a nemzetközi elitfutballban szerzett hosszabb tapasztalat – választotta el őket a továbbjutástól.

Arra számítok, hogy a következő világbajnokságon valamelyik ázsiai vagy afrikai válogatott még messzebbre jut majd. Bár a marokkóiak már most is hatalmasat alkottak. Szerencsétlenségükre a bombaformában lévő, akár három világbajnoki címre esélyes keretre elegendő klasszist felvonultató franciákkal kerültek szembe.

𝟐. 𝐅𝐞𝐥𝐞𝐥ő𝐬𝐬𝐞́𝐠𝐯𝐚́𝐥𝐥𝐚𝐥𝐚́𝐬 𝐞́𝐬 𝐛ű𝐧𝐛𝐚𝐤𝐤𝐞́𝐩𝐳𝐞́𝐬

Lenyűgöző volt a japán szövetségi kapitány, Hadzsime Morijaszu gesztusa, amikor játékosaival együtt meghajolt a szurkolók előtt a kiesést követően. Ezt nem feltétlenül szó szerinti bocsánatkérésként kell értelmezni. Inkább a tisztelet, a hála és a vezetői felelősségvállalás gesztusaként.

Annál tanulságosabb, ami a dél-koreai szövetségi kapitánnyal és a csapattal történt. Az ország elnöke, Lee Jae Myung nyilvánosan „alkalmatlannak” nevezte a szövetségi kapitányt, és azonnali vizsgálatot követelt a szövetség (KFA) átláthatatlan és megkérdőjelezhető vezetői döntései miatt. A hazai sajtó kíméletlenül támadta a taktikáját és a játékosok kiválasztását (például azt, hogy a csapatkapitány Szon Hungmint a döntő meccsen a kispadon hagyta). A kiesés másnapján Hong benyújtotta lemondását. A hazatérő csapatot a szurkolók kifütyülték az Incheon repülőtéren, a volt kapitány pedig a halálos fenyegetések miatt az Egyesült Államokba utazott.

A bűnbakkeresés persze korántsem kizárólag ázsiai jelenség. Hasonló történt David Beckhammel 1998-ban. Diego Simeone eljátszotta vele szemben a nagyhalált, Beckhamet kiállították, az angolok pedig – szokásukhoz híven – kiestek Argentína ellen. Beckhamet ezt követően közel egy éven keresztül az ország első számú bűnbakjaként kezelték. A média és a politikai közeg – köztük Tony Blair minisztereelnök is – pedig nemhogy megvédte volna a huszonhárom éves játékost a népharagtól, hanem még tovább erősítette azt.

Az addig szenzációsan játszó USA Donald Trump ki nem kényszerített hibájának köszönhetően elveszítette erkölcsi varázserejét és ezzel a belgák elleni mérkőzést is már az öltözőfolyosón.
Örök tanulság, hogy sosem vezet jóra, ha a politika nem az indulatokat mérséklendő lép színre. Ahogy a művészetekben, úgy a sportban sincs helye a politikának, de még a szakkommentátori állásban sem.

𝟑. 𝐏𝐚𝐫𝐚𝐠𝐮𝐚𝐲 𝐡ő𝐬𝐞𝐢 𝐞́𝐬 𝐚 𝐬𝐳𝐞𝐧𝐚́𝐭𝐨𝐫 𝐚𝐬𝐬𝐳𝐨𝐧𝐲 𝐬𝐳𝐞́𝐠𝐲𝐞𝐧𝐞

Hősies volt Paraguay küzdelme, és szánalmas a szenátor asszony Mbappéval szembeni kirohanása.
Ahogyan arra Mbappé – és a mögötte álló, vélhetően irodalmi Nobel-díjasokból összeállított kommunikációs stáb – válasza is rávilágított: a szenátor asszony közönséges kirohanása sajnos elhomályosította a paraguayi csapat heroikus teljesítményét. Pedig ezek a játékosok sokkal többet érdemeltek volna annál, hogy egy politikus vállalhatatlan mondatai határozzák meg, mire emlékszünk majd belőlük.

𝟒. 𝐍𝐞𝐦𝐜𝐬𝐚𝐤 𝐯𝐚́𝐥𝐨𝐠𝐚𝐭𝐨𝐭𝐭𝐚𝐤, 𝐡𝐚𝐧𝐞𝐦 𝐣𝐚́𝐭𝐞́𝐤𝐯𝐞𝐳𝐞𝐭ő𝐢 𝐤𝐮𝐥𝐭𝐮́𝐫𝐚́𝐤 𝐢𝐬 𝐯𝐞𝐫𝐬𝐞𝐧𝐲𝐞𝐳𝐭𝐞𝐤

Nem lepett meg, hogy minél távolabbi futballkultúrából érkezett egy bíró az európai elittől, annál gyakrabban lehetett az az érzésünk, hogy nehezebben függetleníti magát a rendező ország, a kontinens, a stadionban uralkodó szurkolói nyomás vagy a FIFA vélt és valós elvárásaitól.

Botrányos volt a Franciaország–Paraguay mérkőzés bíráskodása. A franciák három sárga lapot kaptak, a paraguayiak egyetlenegyet sem, holott a szabálykönyv szerint legalább három piros lapot kellett volna kapniuk.

Persze mindebben semmi meglepő nincs.

Aki látta, vagy legalább hallott az 1978-as, Buenos Airesben rendezett Argentína–Magyarország nyitómérkőzésről, amelyen 1–0-s vezetésről 2–1-re kikaptunk, két ikonunkat, Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást pedig kiállították; vagy emlékszik a 2002-es világbajnokságra, amelyen Dél-Korea Olaszország és Spanyolország „testén” keresztül jutott a legjobb négy közé, az aligha rökönyödik meg az ilyesmin. A 2002-es mérkőzéseken a bíró éppen csak nem állt be a koreai csapatba.

𝟓. 𝐀 𝐤𝐚𝐫𝐚𝐤𝐭𝐞𝐫𝐞𝐤 𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠𝐛𝐚𝐣𝐧𝐨𝐤𝐬𝐚́𝐠𝐚

Szinte minden Lionel Messi körül forog. Elismerve zsenialitását, én most öt másik nevet emelnék ki:

𝐊𝐲𝐥𝐢𝐚𝐧 𝐌𝐛𝐚𝐩𝐩𝐞́, 𝐃𝐢𝐝𝐢𝐞𝐫 𝐃𝐞𝐬𝐜𝐡𝐚𝐦𝐩𝐬, 𝐉𝐮𝐝𝐞 𝐁𝐞𝐥𝐥𝐢𝐧𝐠𝐡𝐚𝐦, 𝐌𝐨𝐡𝐚𝐦𝐞𝐝 𝐒𝐚𝐥𝐚𝐡 𝐞́𝐬 𝐌𝐢𝐤𝐞𝐥 𝐎𝐲𝐚𝐫𝐳𝐚𝐛𝐚𝐥.

A világbajnokság előtt több tízmilliós – nyilvánvalóan botokkal és többszörös szavazatokkal is megtámogatott – online petíció követelte 𝐌𝐛𝐚𝐩𝐩𝐞́ távozását a Real Madridból. Ő azonban fittyet hányt a rá nehezedő teherre.

Igazi vezérként irányította csapatát a pályán. Döntő pillanatokban szerzett gólt, adott gólpasszt, bátorította a társait, és kinevette az őt folyamatosan faragó paraguayi játékosokat. Hatalmasat nőtt a szememben. Aki ezeket a játékosokat automatikusan nagyképűnek, és nem magabiztosnak látja, az nincs tisztában a két fogalom jelentéstartalmával. Mbappé huszonhét évesen már huszonkét világbajnoki gólnál jár, amivel minden idők legeredményesebb vb-gólszerzője lett. Minimum két, de Messi példájából kiindulva akár három világbajnokság is hátralehet még a pályafutásából. Ha lesz valaha megdönthetetlennek tűnő rekord a Guinness-rekordok könyvében, jó eséllyel az övé lesz.

𝐃𝐢𝐝𝐢𝐞𝐫 𝐃𝐞𝐬𝐜𝐡𝐚𝐦𝐩𝐬 tizennégy éven keresztül vezette a francia válogatottat. Ez idő alatt világbajnok, világbajnoki ezüstérmes, világbajnoki negyedik, Nemzetek Ligája-győztes és Európa-bajnoki ezüstérmes lett.

Legalább két, de inkább három különböző csapatot épített fel, és az utolsó két mérkőzést leszámítva bámulatosan készítette fel a sztárokból álló válogatottját.

𝐉𝐮𝐝𝐞 𝐁𝐞𝐥𝐥𝐢𝐧𝐠𝐡𝐚𝐦𝐞𝐭 is szokás nagyképűnek tartani. Pedig annak a játékosnak, aki újra és újra képes a legfontosabb pillanatokban gólt szerezni, hatalmas lelkierővel kell rendelkeznie. Ezt a rendíthetetlen önbizalmat és a döntő pillanatok vállalásának képességét nem illik összekeverni az önteltséggel. Két teljesen eltérő lelkiállapotról beszélünk.

𝐌𝐨𝐡𝐚𝐦𝐞𝐝 𝐒𝐚𝐥𝐚𝐡 önuralma lenyűgöző volt az Argentína elleni vereséget követően. Szerintem a bíró ott is sokat hibázott. Ha mindez a magyar válogatottal történik, valószínűleg magyarok milliói kerültek volna a televíziók előtt ugyanolyan transzállapotba, mint az egyiptomi csapat játékosainak többsége és a szövetségi kapitányuk. Salah azonban megőrizte a méltóságát. Éppen ez mutatta meg, mi választja el a vezért attól, aki csak a pályán kiváló.

És itt van a huszonkilenc éves baszk fiú, 𝐌𝐢𝐤𝐞𝐥 𝐎𝐲𝐚𝐫𝐳𝐚𝐛𝐚𝐥, aki olyan természetességgel lövi a gólokat, végzi el a sztárok helyett a sorsdöntő tizenegyeseket és csap le cápaként a kapu előtti lehetőségekre, mint egykor Gerd Müller. Mintha ennél egyszerűbb és hétköznapibb dolog nem lenne a Földön. Kívánom, hogy ő legyen a világbajnoki döntő hőse. (Narrátor: nem lett. De a spanyolok megérdemelten, végig dominálva nyerték meg a világbajnokságot.)

𝟔. 𝐍𝐨𝐫𝐯𝐞́𝐠𝐢𝐚, 𝐍𝐨𝐫𝐯𝐞́𝐠𝐢𝐚, 𝐍𝐨𝐫𝐯𝐞́𝐠𝐢𝐚

Első élményem Norvégiáról az „álomsorsolásos” szakértőjük volt, aki annyira megörült a magyarokkal megvívandó Európa-bajnoki pótselejtezőnek 2015-ben, hogy majdnem lefordult a székéről.

Utána volt szerencsém többször is meglátogatni ezt a hihetetlenül okosan menedzselt országot. Norvégia állami vagyonalapjának értéke – jellemzően a szénhidrogén-bevételek évtizedeken át tartó, fegyelmezett befektetésének köszönhetően – ma már meghaladja a 2000 milliárd dollárt. Ez a magyar GDP több mint hétszerese. Mindezt úgy érték el, hogy az 1960-as évek végéig még nem létezett norvég olajgazdaság. A halászatra, hajózásra, vízenergiára, fa- és feldolgozóiparra építő országból néhány évtized alatt a világ egyik leggazdagabb, mégis legfegyelmezettebben gazdálkodó államát hozták létre.

Szinte mindenben hihetetlenek: a bevándorlás kezelésében, a patrióta önellátásra törekvésükben, a tartalékaik kezelésében, abban, ahogyan az autósok vigyáznak a gyalogosokra, és most már a futballtudásukban is. Villamosenergia-termelésük közel 90 százaléka vízenergiából, mintegy 98 százaléka pedig víz- és szélenergiából származik.

A világbajnokság előtt azt mondtam a barátaim derültségére, hogy ők lesznek a torna legnagyobb meglepetése.

Még ennél is nagyobbat durranthattak volna egy kis szerencsével. Talán leginkább a hitük hiányzott az angolok ellen: annak elhitetése önmagukkal, hogy azon a napon valóban képesek legyőzni őket.

𝟕. 𝐕𝐞́𝐠𝐮̈𝐥 𝐩𝐞𝐝𝐢𝐠 𝐤𝐨̈𝐬𝐳𝐨̈𝐧𝐞𝐭 𝐚 𝐫𝐞𝐧𝐝𝐞𝐳ő𝐤𝐧𝐞𝐤: 𝐄𝐠𝐲𝐞𝐬𝐮̈𝐥𝐭 𝐀𝐥𝐥𝐚𝐦𝐨𝐤, 𝐊𝐚𝐧𝐚𝐝𝐚 𝐞́𝐬 𝐌𝐞𝐱𝐢𝐤𝐨́!

Ezért is választottam a mexikói Mateo Chávez fotóját illusztrációként. Mert ha a tanulás oltárán nem szakadt volna meg idő előtt a futballistakarrierem, valószínűleg én is ugyanezzel az átszellemültséggel álltam volna a stadion gyepén a magyar Himnuszt hallgatva.

Köszönjük a szenvedélyt, az ünnepet és a szervezést.

És legfőképpen azt, hogy néhány héten keresztül újra érezhettük:

𝐬𝐨𝐤𝐬𝐳𝐢́𝐧ű𝐬𝐞́𝐠𝐮̈𝐧𝐤𝐛𝐞𝐧 𝐢𝐬 𝐞𝐠𝐲𝐮̈𝐯𝐞́ 𝐭𝐚𝐫𝐭𝐨𝐳𝐮𝐧𝐤.