“Haragszom Szöllősi Györgyre.”

Kezdi Schmidt Mária a Futbólia visszahódítása könyvhöz írt előszavában. Én is ugyanúgy és ugyanazért haragszom Gyurira. Kicsit talán érzelgősebb, serdülőként wannabe focistaként a sebeim feltépéséért haragszom — és persze a gyógyításáért vagyok hálás.

Gyuri lerántja a leplet a “botlábú, lusta, lumpen” futballisták hamis és sztereotipizált képéről. Megmutatja, hogy a futballhoz dörgölődző kommunista politika számára hogyan vált veszélyessé az 1954-ben elveszített berni vb-döntő, amelynek ünneplése helyett zúgolódó és rendszerellenes tömegek lepték el az utcákat.

Bemutatja, hogy Kádár János irányításával, támogatott és tűrt hozzáállásával hogyan kreáltak Végh Antalok, Hofi Gézák, Vitray Tamások (és Knézy Jenők) alternatív valóságot a magyar futball és a világot ámulatba ejtő futball-legendák köré. Kádár János a rendszerét a tömegmegmozdulásoktól féltő kicsinyes hozzáállása még csak-csak érthető, különösen ha hozzátesszük, hogy az 1950-es években a futballt irányító Farkas Mihály börtönözte be a Rákosi-korszakban. Ezért “közérdeke” mellett személyes bosszúja is a futball sárbatiprása.

De az már nehezen megbocsájtható, hogy Albert Flórián aranylabdássá választásának évében azzal élcelődött Hofi Géza, hogy Albertről három települést neveztek el: Albertfalvát, Albertirsát és Lábatlant. Olcsó. Hogy Vitray a futball közvetítésben a disszidens és 1978-as BEK-döntős (ma BL) Kű Lajost “Ku”-nak hívta a döntő közvetítése során visszaélve a ténnyel, hogy a nemzetközi “kozvetitesrol lehagytak az ekezeteket” és madárnak nézve egy nemzetet. Hogy Knézy Jenő jobban örült a válogatott kapott góljainak, mint a rúgottaknak.

Ezek az egyébként tehetséges, nagy formátumú személyiségek fölültek egy politika-vezérelt, az emberi irigységre apelláló, olcsó népszerűséget hozó áramlatra vagy esetenként tudatosan kiszolgálták a rendszert.

Ha valakit sokáig szapulsz előbb-utóbb azzá válik, aminek látod és látni akarod. Az a csoda, hogy ilyen körülmények közt él foci e hazán és az árral szemben születtek és születnek sztárjaink. Nagyon büszke vagyok az egyhuzamban három olimpiai aranyat nyert vizilabdázóinkra és mindenkire, aki a saját sportágában a csúcsra vagy a csúcs közelébe ért, de amikor egy Super Bowlt 220 millióan néznek és ugyanazon a hétvégén egy Liverpool-Manchester City angol bajnoki mérkőzést 600 millióan, akkor nem kell sokat magyarázni, hogy ebben a sportágban csúcsra jutni az az országimázsnak egy teljesen más szintje.

Ha bárhol a világban beszállunk egy taxiba és megkérdezi a sofőr, honnan jöttünk, a válasz tíz éve “aaa Puszkász” volt, ma pedig “aaaa Szoboszláj” — egyre jobb kiejtéssel. Ennyit a botlábúakról és relativizált teljesítményükről.

Köszönöm, Gyuri! Megbocsátunk, de nem felejtünk.

És hogy lesz-e még ilyen csapatunk? Megfejtés a kommentben. Amíg élünk, remélünk és dolgozunk.