Édesanyám majd’ három évtizede tanította az első szavalóversenyemre az alábbi verset, azóta is szívbemarkoló, ahogy visszaolvasom.

Ma van a magyar költészet napja.

ÁBRÁNYI EMIL: VÁNDOR-MADÁR.

- 1877. -

A gálya reng... s a méla tengerész
Fáradt szemével a magasba néz.
Borongó, síró alkony-ég alatt
Lát fönn-repülni vándor-madarat...

"Hová, hová, bolyongó kis madár?
Utánad éj... előtted nincs határ, -
Süvölt a szél... kel a vihar legott,
Szállj árbocomra, - jer! pihenj meg ott!"

""Jó tengerész! Én nem pihenhetek!
Vágy ragad engem és szivem beteg!
Sietnem kell az óceánon át,
Hogy megláthassak egy távol hazát!""

...Csillag kigyúl, - mint égi biztatás
Reszket felé... nincs vezetője más!
A mindenségben minden elpihent,
Csak a madár száll a magasba fent.

És ujra virrad... ujra alkonyúl...
Szigetre ér, hol üdvbe, kéjbe fúl
A földi lét s a gazdag illatár
Csábitva int: "Állj meg, szegény madár!"

"Maradj velünk!... Itt éden a világ!
Balzsam a lég s nem hervad a virág!
Feledd hazádat, - úgy is mostoha!"
- ""Hazát feledni?... Nem lehet soha!""

És száll tovább... Dús városokba tér,
Hol gondtalan pompázik a ledér,
Arany kalitban száz madár cseveg,
S a csüggedt vándort így marasztja meg:

"Bohó madár! Nem kínoz a bilincs, -
Jutalma jólét és fájdalma nincs!
Sivár honod mily boldogságot ad?
Hisz koldus és zord!" - ""Koldus és szabad!""

"Fészked leverte... kővel megdobált,
Dalod gúnyolta s gyötrelmedre vált,
Mi vonz hát hozzá, valld meg igazán?"
- ""Önző rabok ti! Az az én hazám!""

Tovább, tovább!... Vergődve, fázva bár,
Röpül tovább a bujdosó madár.
A hideg űrbe tétován tekint,
Meg-meg álél s tovább röpűl megint...!

És végre látja!... Ott a völgy, halom!
Honából reng a késő fuvalom!
Remegve, égve, mámorral tele
Omlik az édes honi földre le!

Szétnéz utólszor. Észrevétlenűl,
Elhagyva, árván egy sírdombra űl.
Ajkán, rebegve, végső dal fogan,
Leejti szárnyát s meghal... boldogan!