Két emberfajta él, az egyik
önmaga elől elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtőzik önmagába.

Az egyik élete malom:
Mindent felőrlő izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgető kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába őrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhőkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tőzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek?
Az érctraverzek égig érnek,
a reklámfények égig érnek,
a villanydrótok égig érnek,
az Istenig föl mégsem érnek
s a gyertyák mégis tövig égnek.

A másik élete: falu.
Nádfedelű. Meszelt falú.
A két szeme két tiszta ablak:
reggeltől-estig nyitva vannak.

Vagy felnéznek a fényes égre,
vagy mindkettő a rétre néz le;
s körös-körül oly halk a béke
mint messzi csermelyek zenéje.

S bárhogy forogjon a világ:
a réten mindig lesz virág.
és harsoghat a dáridó,
s épülhet sok száz emelet:
itt él tovább a szeretet
és Isten jár a kert alatt.

A falu mindig megmarad,
a falu mindig egy marad:
a falu mindig szent marad!

(Wass Albert: Szent a falu)