Ari Fuld a barátom volt. 8 éve ölte meg egy pénteki bevásárlás közben egy 16 éves arab fiú. Addig késelte, amíg meghalt. A fiú családja ezt követően havi több ezer dollárt kapott és kap a Palesztin Fennhatóságtól. Ezt hívják pay-to-slay-nek (fizetés az ölésért).

Ari egyik nagymamája magyar volt, így mint sok más zsidó, ő is folyékonyan beszélte a magyar sütemények nyelvét.

Ezt azért osztom meg, mert ennek a személyes tragédiának ellenére sem fogsz tőlem soha olyan posztot találni – nem, 15 évre visszamenőleg sem –, ahol én bárhol egy arab (palesztin) halálának örülnék. Soha.

Viszont úgy látom otthon, ma, ebben a nagy mozaikjobboldal-építésben igény van arra, hogy a mozaik néhány eleme abból csináljon sportot, hogy ha én kiírom a zsidó vagy Izrael szót (ez utóbbi nem mellesleg a külügyi végzettségem szakterülete), vagy ha megbotránkozom egy swastikán Budapesten, akkor az nekik problémát okozzon.

Nem a swastika. Nem az antiszemitizmus. Nem. Az, hogy én ezekről beszélek.

A szánalmas ebben most már csak az, hogy soha egyetlen posztomhoz vagy posztomról nem beszélnek, csak amiben zsidó vonal van. Soha nem szólnak, vagy épp elemzik a külügyi riportjaimat, a migrációról hozott anyagaimat, nem szólnak ahhoz, hogy az államkincstári kamatok 7%-ról csökkentek 5,5%-ra, s Kapitány István ezt sikerként könyveli el. Nem, semmi máshoz nem tud vagy nem akar hozzászólni a nagy-magyar-mozaik-építő, csak ahhoz, hogy engem igyekezzen diszkreditálni a saját honfitársaink előtt.

S teszik ezt valami aberált módon, ahol a szabad Palesztina felülírja a magyar nemzeti igényt. Ahol az antiszemitizmus lesz a cool és az ellen beszélni lesz káros. Ahol még ott tartanak, hogy ha valaki kiáll Izrael szuverenitása mellett, az automatikusan egyenlő azzal, hogy valaki arab gyerek gyilkos.

Igen. Ez aberáltság. Tudatlanság. Rosszindulat. Irigység. S legfőképp hazugság.

26-szor voltam Izraelben. Legutóbb az október 7-ét követő háború kitörése után. A gázai határ kibucaiban önkénteskedtem, és építettem újra a gyerekek játszóházát, gazoltam a farmokon és ételt csomagoltam azoknak, akik elvesztették az otthonukat.

Órákat beszélgettem palesztinokkal, akik jobban utálják a Hamászt, mint ahogy azt ki lehetne fejezni. Aztán órákat beszéltem olyan gázaiakkal, akik meg annyira utálták a zsidókat, hogy ölni akartak.

Az én mondataim, megszólalásaim mögött van tanulmány, személyes útbejárás, tapasztalat és nem utolsósorban, emberség.

Sajnálom, hogy ezt igyekszik felülírni egy réteg azzal a nyugati kényelemmel, hogy a kanapéjáról igyekszik véleményt alkotni egy régióról, úgy, hogy feltételezem, nem jelentkezett a hőn szeretett Szabad Palesztina önkéntes programjaira. Nem, csupán olvassa buzgón a Katar által finanszírozott Al Jazeera hasábjait, majd úgy épít mozaikjobboldalt, hogy egy magyar nemzeti honfitársát ekézi, mert ő nem járul hozzá az antiszemitizmushoz.

Az önbizalom és az arrogancia lenyűgöző. Leginkább azért, mert ebben a szabad világban annyira sem veszik a fáradságot, hogy legalább ránézzenek arra, hogy nem, nem vagyok zsidó. De tudjuk, a Telexet sem érdekelte soha, hogy nem vagyok vagy voltam Megafonos, ettől még ők másképp gondolják. (Lustaság? Szándékosság? Ki-ki döntse el maga.)

De a kitalációitok rólam minden oldalról kínosak. Márpedig azért, mert innen (is) tudom, hogy nem a tartalom, hanem csupán egy érzelem vezérel. S ezért képesek vagytok még a jobboldalt is (tovább) megosztani.

Egy Chicagóban tartott előadásomban mondtam valahol a 45. perc felé, amikor arról beszéltem, hogy lehet olyanokkal hidat építeni, akiktől egy nagyon széles folyó választ el:

"[Ezért] mindenkivel ott kell találkoznunk, ahol valójában tart, nem pedig ott, ahol szerintünk tartania kellene. A belső indíttatású gyűlöletet nem tudjuk megváltoztatni, de a tudatlanságon változtathatunk.

De ez utóbbihoz is két ember kell."

Éljen a mozaikjobboldal – de olyan, amelynek alapja nem az antiszemitizmus. Mert amikor egy társadalomban az antiszemitizmus teret kap, az messze nem csak a zsidókról szól. Egy sokkal mélyebb társadalmi problémát hoz felszínre.