Annyira, de annyira jól esett.

Beülök fagyizni, kezemben a Trump kampányáról szóló könyv.

Mellettem egy idős (olyan 80-as éveiben járó) pár, tip-top felöltözve nyalja a fagyit. Nem is tudom hogy, de a férfival elkezdünk beszélgetni, a nő a háttérben marad, hamar megértem, hogy ez nem egy új házasság, már kívülről tudja a férje következő lépéseit.

Jókat mosolyog.

Politizálunk. Úgy, hogy saját magamat meghazudtoló módon még 10 perc után sem tudom, hogy a férfi hova tartozik politikailag. Mondom is neki, hogy zseni, hogy ezt elérte.

Viszonyításképpen, legutóbb, amikor Brooklynba besétáltam egy kávézóba ugyanezzel a könyvvel a kezemben, rögtön kaptam egy kommentet rá. Nem, nem pozitívat. Mert hát éljenek a liberális, elfogadó brooklyniak.

Na de, beszélgetünk, de ilyen jó mély dolgokról, például, hogy Amerika a kommunizmus elleni küzdelmében hova akart demokráciát importálni. Mondom is neki, hogy Bush meg az ő preemptive (megelőző csapása) igencsak kellemetlenek az amerikai történelemben, s persze ez csak a hidegháború után indult be, mert pl. 1956-ban nekünk nem jöttek segíteni az amcsik – pedig személyesen láttam a dokumentumokat NY-ban a Republikánus Párt archívumaiban, hogy tudtak mindenről.

Aztán kérdezi, hogy szerintem ezeket a nagy mozgalmakat, mint a BLM meg a pro-palesztin, kik és hogy igazgatják, mert azért elég furcsa, hogy mindig mindenünk kész van... Elmondom neki mit gondolok erről, sok-sok tanulmány olvasása és kutatása eredményeként.

Na, ekkorra már teljes az intellektuális öröm, és azonnal meg akar hívni vacsorára ma este hozzájuk, a hölgy meg csak mosolyog, és mondja: ma nem lehet, hát tudod, hogy ma nem... Én meg csak visszamosolygok rá.

Jókat nevetünk, majd elmeséli, hogy van egy csütörtök reggeli programja: meghív 2 szélsőjobbost és két szélsőbalos barátját, akik, ha nem lennének a barátai, már „kinyírta volna őket” szélsőségességük miatt, majd van ő meg még 3 ember, akik centristák (na, végre elmondja, hol áll), és 2-3 témát kielemeznek. Azt mondja, így fél év után még mindig barátok, de már nem tudja, hogy sokáig fenntartható-e ez, mert a szélsőjobbos és szélsőbalos csapat kezd berágni egymásra.

Megint jókat nevetünk – nagyon fontos amit csinál pedig, mondom neki.

Aztán elmeséli, hogy lett homofóbból nem az, én meg hogy antiszemitából hogy lettem nem az – ezek mély sztorik amúgy.

Majd amikor már muszáj menniük, azt mondja: „Young lady, bárkivel találkozol, az első kérdésed az legyen, hogy hány éves gyerekkorában ragadt meg. Ha 15 év felett van, lépj tovább, azok már idősek.” Mondom: hol vagy te? „13-nál, ott még kíváncsi az ember. Így megtartottam magam ott."

E-mailt cseréltünk, ők elmentek, én leszórtam magam a gyorsan olvadó fagyival, és azóta is csak mosolygok, mert ez most, a sok idiotizmus mellett, baromi jól esett.

(Florida)