Ezeket a sorokat olvasom a VB után a Wall Street Journalban:

„Néha kell egy külföldi ahhoz, hogy ráébresszen, milyen jó dolgunk is van. És itt voltak – repülőszámra érkezve –, élvezték a légkondicionálásunkat, és lelkesen áradoztak olyan hétköznapi csodákról, mint a kamionos pihenők, az ingyenes utántöltések vagy a feneketlen tortilla chipses tálak.

A kívülállók kényszerítettek minket, hálátlan bennszülötteket, hogy újraértékeljük a kapitalizmus olyan remekeit, mint a Costco vagy a Hidden Valley Ranch.

A szomjas skótok vidáman „elfoglalták” Bostont. Algériaiak „annektálták” Lawrence-t, Kansas államban. A viking isten, Erling Haaland pedig áhítattal adott hálát egy Katz’s pastrami szendvics sós, füstös varázsáért.”

Ez az, amit én is próbáltam hozni a kampány alatt Magyarország felé. Sokszor sikerrel (azoknál, akik éltek már máshol), és sokszor sikertelenül (azoknál, akik még nem éltek máshol).

Igen, az, hogy én máshol is éltem és élek, mint Magyarország, nem azt jelenti, amit a mai napig idekommentelnek logikátlanul: nem is itt élsz, kussoljál már.

Inkább pont azt jelenti, amit ez az amerikai megfogalmazott: néha kell egy külső szem ahhoz, hogy ráébredj, amid van, az nem is olyan rossz.

Most már mindegy. Azt eszitek, amit főztetek, és akik pedig nem ezt kértük, úgy jártunk, mint amikor az iskolában finomfőzeléket kellett enni akkor is, ha utáltuk. Mert csak az volt.

Majd négy év múlva újrajátsszuk ezeket a kérdéseket, és akkor meglátjuk, többen lesznek-e képesek értékelni azt, ami a mai jóból még megmarad akkorra.